Csákváron ő az ének – Csákvárért díjat kapott Kunstár Béláné, Irénke

Ahogy velem szemben ül és mesél az osztályteremben, kellemes, csendes hangja egyre jobban ellazít. Szépen, artikuláltan ejti a szavakat, ami – gondolom én – biztosan az éneklésnek köszönhető. Ám kisgyermekkorában nem is az ének, hanem az orgona fogta meg először.

– Nagymamám templomi harangozó volt a csákvári református templomban, ahol mindig csodálattal álltam az orgona előtt. Egyszer az akkori kántortanító meg is engedte, hogy kipróbáljam. Orgonista nem lettem, bár később tanultam orgonálni, az oroszlányi zeneiskolában a zongorát és a furulyát választottam. Azonban minden osztályomat elviszem egyszer a templomba, hogy megmutassam nekik a hangszerek királynőjét – mesélte Irénke, aki végül mégsem zenész, hanem pedagógus lett. Az esztergomi tanítóképző főiskolán pedig beleszeretett a kóruséneklésbe: a tanítóképző kórusában és az Esztergomi Monteverdi Kórusban is énekelt. A főiskolát követően Szokolyára került, ahol férjével együtt 14 évig tanított.

– Friss diplomával a zsebemben Szokolyára mentünk kirándulni, ahol a férjem bevitt az iskolába, korábbi munkahelyére. Az igazgató nagyon megörült nekünk és azonnal felajánlotta, menjünk mind a ketten a faluba tanítani, éppen van 3 üres álláshelye, és szolgálati lakást is tud adni. Dilemmába estünk, mert Béla akkoriban Szarvason tanított és onnan is volt állásajánlatom. Végül Szokolyát választottuk – mesélte Irénke, aki később az énekszakos tanári diplomát is megszerezte. Csákvárra 1994-ben költöztek, azóta mind a ketten az ottani általános iskolában tanítanak.

– Nagyon szerencsésnek tartom magam, mert az óvodásoktól kezdve a felnőttekig bezárólag minden korosztályt volt szerencsém valamilyen formában énekre tanítani. A zeneovi mellett az oroszlányi gimnáziumban is tanítottam, ahol érettségizőim is voltak énekből. Felnőttekkel pedig már Szokolyán elkezdtem foglalkozni, ahol a szülőkből verbuválódott kórust vezettem. Amikor Csákvárra kerültem a dalkörnek éppen nem volt karvezetője, így vállaltam a feladatot – idézte fel a 25 évvel ezelőtti történetet Kunstár Béláné.

Az arany minősítéssel rendelkező Összhang női kamarakórusnak 1996 óta karnagya. És míg a Harangvirág Dalkör lelkes nyugdíjasokból áll, a kamarakórus komolyabb műveket is előad. Velük indította útjára Irénke a Sétáló hangverseny sorozatot. 2010-ben pedig a Csányi Baráti Körrel együtt hívta életre a Csányi László Kórustalálkozót, amelyen évről évre a településen született Liszt Ferenc-díjas karnagyra, a Magyar Rádió Gyermekkórusának egyik alapítójára emlékeznek.

Nem véletlen tehát, hogy idén márciusban Irénkének ítélték a Csákvárért díjat, ám erről csak az ünnepségen szerzett tudomást, amikor felolvasták a nevét. Meglepetésnek szánták. Előtte nap azonban, hogy biztosak legyenek abban, ott lesz a március 15-i ünnepségen, felhívták és megkérdezték, ezúttal is elkezdi-e az esemény elején a himnuszt, ahogy szokta? És hogy mit jelent a karvezetőnek az éneklés?

– A zene az életem része, nem tudnék nélküle élni. Ha örömöm, vagy bánatom van, a zene kifejezi. Felvidít, megvigasztal, kikapcsol. Amikor csak tehetem, elmegyek hangversenyre, koncertekre, de szívesen járok az operába is. Szerencsére a férjem mindenben támogat, de ezt már annak idején is megtette, hiszen Esztergomban képes volt hetente háromszor végigülni a Monteverdi kórus 3 órás próbáit, csak hogy utána visszakísérhessen a kollégiumba – árulta el Irénke, aki énekkel szeretne örömet szerezni azoknak, akik énekelnek, és azoknak is, akik hallgatják a dalokat. Szeptemberben 40. tanévét kezdte, jövőre nyugdíjba készül. De hogy képes lesz munka, karvezetés, tanítás nélkül otthon megülni, azt kétlem.