Összetalálkozik a színházi darab, valamint az Alzheimer-kór kampánya Fehérváron

A programok egyik színhelye a nagyszínpad lesz, amelyen zenés-táncos produkciókkal vár­ják a közönséget. A helyi művészek mellett fellép többek között Koltai Róbert, aki nem véletlenül került a meghívott előadók sorába: C. Gundlach Batang felé című kétszemélyes tragikomédiájában éppen egy demenciában lassan elmerülő idős férfit alakít. A Gaál Ildikó rendezte darabban Szirtes Balázs a partnere. De hogy talált egymásra a színész és a Katolikus Szeretetszolgálat, kérdeztem a művészt.

– Egészen pontosan ők találtak rám. Egervári Ágnes asszony, a szeretetszolgálat főigazgatója látta a darabot, és a Krúdy Emlékházban csináltunk is egy külön előadást nekik. A darab amúgy nagyjából két éve megy, és több mint negyven előadást ért meg eddig. A történet egyszerre izgalmas, drámai, fájdalmas, de ugyanakkor humoros is, mint minden, ami érzékeny és szép az életben. Röviden: született egy darab, amelyik találkozott egy szerintem is sok embert fájdalmasan érintő probléma kampányával. Így jött a megkeresés a fehérvári Alzheimer nappal kapcsolatosan.

– Az ön családjában volt valaki, aki demenciában szenvedett?

– Minden családban van szerintem ilyen, így az enyémben is, és ismerősi körben is akadt rá példa. Emlékszem például édesanyám nagynénjére, aki sok évtizeddel ezelőtt „látott” dolgokat: „Nézd, Robikám, ott azt a kemény kalapos embert! Mindig jön utánam”, mondta, miközben a 3. emeleten álltunk, és onnan mutogatott ki az utcára. 75 éves elmúltam, még mindig rengeteget utazom, dolgozom, és bizony magamon is érzem időnként, hogy „nem idegen” tőlem a téma. Egyre gyakrabban merengek bele pillanatokba, egy-egy szövegemet jobban át kell vennem, hogy stabil legyen, hiába megy az előadás már évek óta. Új szerepeknél pedig több időbe telik a szövegtanulás.

– 75 évesen egy ilyen szerep kapcsán felvetődik önben, hogy amit játszik, az valósággá is válhat?

– Nem szoktam így gondolni szerepekre. Mindig próbálok a mélyére menni annak, amit játszom, ehhez kapok rendezői és partneri segítséget, sőt a közönség is számít. De a demenciát ennek a szerepnek az okán nem kezelem másként. Szerintem azért lesz színész valaki, mert az ösztönei afelé viszik, hogy át tudja érezni az emberek örömét, gondját, baját. Én magam kíváncsian élem az életem, sok beleérzéssel a saját és a mások dolgai, történetei iránt, és aztán a megfigyeltek, a tapasztaltak, a hallottak előjönnek a szerepekben. A szerepek nálam mindig az előadások során fejlődnek, tökéletesednek. A premier nem azt jelenti, hogy valaminek vége, elkészült a szerep, hanem azt, hogy akkor kezdődik. Így van ez a Batang felé-ben is: most, hogy már ennyiszer játszottuk, többet tudok a demenciáról, mint ez elején.

– Milyen műsorral készül szeptember 21-én Fehérváron?

– Főként énekelek a nagyjából 20 perces műsorban, de szeretném elmondani Petőfi Péter bátya című versét is, amit nagyon kevesen ismernek. Pedig ez is forradalmi, a hazaszeretetről szóló, de benne van a fájó öregség is.