Boros Misi-est, két félidőben – Fehérváron adott elő a gyermekvirtuóz

A Virtuózok televíziós tehetségkutató műsorban ismertté vált fiatalember évek óta stabilan őrzi közönségét, fellépését telt ház várta. Igényes műsorral érkezett: az első félidőben Johann Sebastian Bach G-dúr francia szvitje (BWV 816) és a-moll angol szvitje (BWV 807), a szünet után Schubert B-dúr zongoraszonátája (D 960) hangzott el előadásában.

Boros Misit legutóbb 2017-ben hallhattuk városunkban, Mozart C-dúr zongoraversenyének szólistájaként. Kritikámban – a pozitívumok mellett – nem hallgattam el, hogy érzésem szerint az állandó rivaldafény nem feltétlenül tett jót a gyermekművésznek, aki kisebb technikai bizonytalanságok mellett zenei szempontból sem nyújtott mindig maradandót. Nos, Boros Misi mindkét említett területen rengeteget fejlődött az elmúlt két esztendőben. Különösen tetszett az első félidő: a két Bach-szvitet erőteljes, csengő zongorahangon, életteli tempókkal, rugalmas ritmizálással, gondos frazeálással szólaltatta meg. Kiemelkedően jó volt a két lassú Sarabande tolmácsolása, melyeket nagyon ízlésesen és mintaszerűen megformálva játszott el. Emlékezetes maradt még az a-moll szvit nagyszabású prelúdiuma, mely illúziót keltően indította a második Bach-kompozíciót.

A második félidő már vegyesebb érzéseket keltett bennem. Schubert utolsó zongoraszonátája a mester halála előtt két hónappal készült, annak a műcsoportnak a részeként, mely az európai zene történet legsúlyosabb, legmélyebb zenéi, egyben legnagyobb csodái közé tartozik. Az utóbbi időben ezt az életről-halálról már mindent tudó kompozíciót egyre több, az ifjúkor küszöbén álló pianista tűzi műsorára. Azonban: Hamlet szerepét is meg tudja tanulni egy gimnazista, de csodálkoznánk, ha rögtön Laurence Olivier-szintű alakítást is nyújtana…

Boros Misi persze rendkívül muzikális fiú, s ennek megfelelően nagyon szép pillanatokat szerzett nekünk a mű megszólaltatása közben, ám a teljes értékű tolmácsolással (ha e darab kapcsán egyáltalán létezik ilyen) még értelemszerűen adósunk maradt. Szólhatnék konkrétumokról (például a Molto moderato tempójú nyitótétel kedélyes Allegrettóba való átplántálásáról), de érzésem szerint ezúttal nem ez volt a fő probléma. A hangversenyt felvezető, a színpadot uraló hatalmas kivetítőn megjelenő, nehézsúlyú bokszolókat vagy pankrátorokat idéző bombasztikus videó-anyag előrevetítette, hogy Boros Misi még nem szakította el az őt híressé tévő televíziós műsorhoz fűző köldökzsinórt.

A nagymesterek remekművei azonban kíméletlenül megkövetelik a legnagyobb alázatot és odaadást – a fiatalember minden, a közönségnek szóló „televíziós” gesztusát (ábrándos tekintet, egy-egy hanyag eleganciával odavetett hang) törvényszerűen és azonnal követte a büntetés: egy kellemetlen melléütés, az ujjak összekavarodása, nem kívánatos zavar a hangok között (legalább négy-öt alkalommal). Igen, a nagy zenék ilyenek: mint a kötéltánc – ha valaki kitekintget, azonnal leesik… S mi értelme volt vajon az első ráadás, Chopin ábrándos-szép Hárfa-etűdje után az „ezt is tudjuk”-attitűd felesleges bizonyításaként „lezúzni” Bartók – a koncert atmoszférájától teljesen idegen – Allegro barbaróját? Liszt írta: „A tehetség kötelez!” – Boros Misin áll, hogy felülemelkedve ezeken a külsőségeken, valóban a nagy zongoraművészek közé emelkedjen.