A mérgezett csók, avagy Ady Nagyváradon

Akik figyelemmel kísérik az erdélyi magyarság kulturális életének eseményeit – értesülhettek róla, hogy a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum a költő születésének 140. évfordulójától, vagyis tavaly november 22-től egy kiállítássorozatot indított el Ady halálának 100. évfordulójáig, 2019. január 27-ig tartóan. Minden hónapban egy-egy újabb kiállítással jelentkezik az intézmény.

Erdély harmadik legnagyobb, magyarlakta városa büszke arra a hitére, hogy ő „adta” Adyt az irodalomnak. Ez a város, a Partium fővárosa a 20. század elején nemcsak virágzó gazdasága miatt volt Magyarország egyik legfejlettebb városa, hanem pezsgő kulturális élete révén is. Élénk volt a sajtóélet, naponta öt helyi lap: Nagyvárad, Nagyváradi Napló, Nagyváradi Friss Újság, Szabadság, Tiszántúl között választhattak a polgárok. A fényűzően berendezett kávéházak – pl. az EMKE, az Elite, Pannónia, Royal, Mülleráj kioszk – második számú szerkesztőségként szolgáltak, ahol az újságírók, költők írták műveiket: a tudósításokat, vezércikkeket, színi kritikákat és verseket. E körben találjuk Ady barátait is – pl. Bíró Lajost, Nagy Endrét, Fehér Dezsőt, Juhász Gyulát, Dutka Ákost… Esténként a váradi eklektikus építészet csodája, a Szigligeti Színház várta darabjaival az elegáns közönséget. Nem véletlen, hogy élénk szellemi élete miatt Nagyváradot „Körös-parti Párizs”-ként emlegették. Ady írásaiban – kissé ironikusan – csak „Pece-parti Párizs”-nak nevezi.

Ide, a számára az első igazi nagyvárosba érkezett meg Ady 1900 januárjában a „Maradandóság város”-ából, Debrecenből. A kormánypárti Szabadság c. lap munkatársa lett. E „nyugtalan, zsidós, intelligens városban” igyekezett eljutni legalábbis a helyi műveltség szintjére. A komoly tanuláshoz azonban nem volt türelme, alig tanult könyvekből, leginkább csak beszélgetésekből és újságokból tájékozódott. Bár Debrecen után itt is beiratkozott a jogakadémiára, de nem tett vizsgákat. Kiderült, hogy nem

lép rá a polgári pályára, nem lesz szolgabíró szülei kívánsága ellenére.

Az új környezetbe kerülő fiatalember vonzónak találta a modern élet szabad, és mi több, szabados formáit. Kereste a forró szerelmet, érezte a pénz mámorát, s szerette, de nagyon a bort. Igaz, a családi körben mindig ott volt a bor az asztalon, a pincében is akadt egy-egy akó belőle. Az apja is kedvelte ezt az italt, de mértéktartóan. Igazából Debrecenben került eléje a pohár. Itt, Váradon a cseppet sem előkelő Bodegában szeretett borozgatni, másodrangú kocsisbort ivott, s harmadrangú cigányzenét hallgatott.

Ady is szívesen látogatta a váradi híres kávéházakat. Kedvenc helyei közé tartozott a Mülleráj kioszk (ma már – a költőről elnevezett – múzeum). Törzsasztalánál nemcsak beszélgetett, s udvarolt a hölgyeknek, hanem cikkeinek egy részét is itt írta. 1900 augusztusában a Szabadság c. lapban így mutatta be kedvenc kávéházát: „…Szép asszonyok, leányok ülnek az apró asztalok körül, s hallgatják vagy túlcsevegik a cigánymuzsikát… Éjfél után nem egy mulató fiatal szíve telik meg olyan nagyon, hogy okvetlenül egy kis lumpolással kell rajta csitítani…”

A Nagyváradi Friss Újság külső munkatársaként 1901 áprilisában „Egy kis séta” címmel jelentetett meg igen kiélezett stílusú cikket a kanonokok jólétéről, de valójában a katolikus egyház ellen. Elmarasztalták, háromnapos elzárásra ítélték. Menni kellett lapjától is, 1901 májusában a liberális szemléletű Nagyváradi Napló fogadta be, szerkesztőként dolgozott a redakcióban. Szenvedélyes vezércikkeket, bizarr glosszákat, fullánkos kritikákat és verseket írt. Magát radikálisnak, ellenzékinek tekintette. Színikritikáiból kitetszik, hogy elbűvölte a színház, de még inkább a színésznők. Próbált udvarolni nekik, ők azonban a fiatal, 24–25 éves, magát albérletekben meghúzó, kezdő újságírót – az „újdondászt” nem tekintették partnernek. Ady ugyanakkor csodálattal nézett fel a fővárosból érkező primadonnákra, pl. Blaha Lujzára, Pálmay Ilkára, Fedák Sárira, Márkus Emíliára. Tehetségükről bőven olvashatunk az 1901 tavaszán megjelent, rajongásig lelkes kritikáiban (Nagyváradi Napló, Színházi Újság). Annál inkább sikert aratott a kardalos nők, táncosnők, orfeumokban (zengerájokban) fellépő kupléénekesnők körében. Futó kalandok, bohém mindennapok. Végzetes volt viszont számára „a szép sanzonett királynő”-től, Rienzi Máriától kapott „mérgezett csók”, azaz a szifilisz, vérbaj.

A valódi szerelem Léda, azaz Brüll Adél alakjában köszöntött rá. A Párizsban élő férjes asszony bár palástolva, de tudatosan kereste, találta meg a fiatal költőt (EMKE kávéház, 1903 szeptembere), kinek műveit a neki küldött újságokban már olvasta, s nagyra értékelte. Ady, bár szerette Váradot, elhagyta a várost s követte múzsáját Párizsba. Ez már egy külön történet: szerelmük az elválások és egymásra találások története lesz. Mielőtt Ady 1903 októberében otthagyta volna a nagyváradi Napló szerkesztőségét és magát a várost, megjelent 2. verseskötete Még egyszer címmel. Eléggé visszhangtalan maradt. Öt verset azért „átmentett” a három év múlva megjelenő kötetébe, az Új versekbe.

Ady jelentősebb visszatérésére Nagyváradra 1908-ban került sor, amikor is az őt vezérüknek tekintő vidéki fiatal költők, írók egy vidéki modern irodalmi szemléletű centrumot akartak létrehozni. Heten: Ady Endre, Babits Mihály, Balázs Béla, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Juhász Gyula, Miklós Jutka 1908 áprilisában megteremtették a Holnap Irodalmi Társaságot. Első antológiájuk szeptemberben jelent meg, bemutatása az EMKE különtermében történt. Ady beszédében leszögezte, hogy „A Holnap nem akar mindenáron forradalmiaskodó szervezet lenni.” 1909-ben adták ki a második, egyben utolsó kötetet. A fogadkozás ellenére az antológiák, de maga Ady személye is a viták kereszttüzébe került. A közvélemény Váradon két táborra szakadt: az Ady-rajongók és az Ady-ellenesek táborára. A költő körülrajongott és körülgyűlölt ember lett a literatúránkban – írja barátjáról Révész Béla.

2012 októberében – a városvezetés huzakodása ellenére, a hálás utókor kívánságára – az Ady Lyceum előtti téren felavatták a Holnaposok emlékművét: Ady Endre, Juhász Gyula. Dutka Ákos és Emőd Tamás szoborcsoportját (alkotó: Deák Árpád).