Bokros János protestantizmusa

Istenes versei szépen illeszkednek bele a magyar költészetnek abba a folyamába, amelynek legismertebb képviselői Ady Endre vagy éppen Csanádi Imre. Ám olyan, nem protestáns szerzőket is említhetünk, mint József Attila vagy kortársaink közül Petőcz András vagy Péntek Imre. Arra gondolok, hogy az ő versviláguk különbözik attól a világtól, amelynek legmarkánsabb képviselője Pilinszky János. Ők és megítélésem szerint Bokros János is a mindennapi életben velünk együtt létező, közöttünk bolyongó Istent mutatják be. Van úgy, hogy imát is mormolnak az Úrhoz, és közben nagyon is emberarcúnak mutatják. Akivel beszélgetni lehet, és akihez nagyon közel lehet férkőzni.

Úgy is fogalmazhatunk Bokros János esetében, hogy a szakrális és a profán nagyon közel van egymáshoz, az evilág és a transzcendens távlat szépen egészíti ki egymást. Miközben ilyen címekkel találkozunk. Imádság örömért, Kálvin pásztor nyája, Az Isten terciája, A hetedik napon, Fölépítjük a templomot. Igen, már a címek is jelzik ezt az összetettséget. Essék most szó a ritkábban emlegetett versről, Az Isten terciájáról! A bemutatott életjelenség nagyon is e világi. A „vállig érő gaz” akár Ady magyar ugarával is rokon lehet. Itt persze nem az elmaradottság áll a fókuszban, hanem valami általános rendetlenség, és ebben a helyzetben tesz panaszt a költő a Jóistennek. Annak a lénynek, akinek mégiscsak rendet kéne tartania a világban… De már az égi személyzet is megugrott, így hát marad az utolsó versszakban fölvázolt lehetőség: „Hát vállig érő gazban tikkad / az Isten terciája, / hacsak maga az Úr, markába / köpve le nem kaszálja!” Versről lévén szó persze gyanítható, hogy többről van szó a szöveg hátterében. Természetesen arra is gondolhatunk, hogy anyagi és szellemi világunkra is ráférne egy alapos takarítás, a feljebb való erő rendrakása.

Mint ahogy a legismertebb Bokros-versnek, a Fölépítjük a templomot-nak a középpontjában is ott húzódik meg például a hajdani romániai pusztítás tragikus élménye, de – miként Román Károly szépen megmutatta – a templomépítés egyben, Németh László-i értelemben, a nemzetet megtartó hitnek és az összetartó szellemi erőnek is a szimbóluma. Gyönyörű, utolsó előtti versszakában megjelennek azok az egyházi jelképek is, amelyek a felekezetek összetartozására figyelmeztetnek: „Rejtsétek el egy keszkenőbe, / ha kell, keresztjét, csillagát, / rajzoljátok a lelketekbe / oltár, szószék idomzatát.” Láthatjuk ebben a szép részletben is a szétszóratás

ellen föllépő morális ember és költő nemes szándékát egy olyan világban, amely bizony inkább a szétszóratóknak kedvez. De az is biztos, hogy Bokros János az Intés az őrzőkhöz Adyjának az útján járt, amíg tudott.

S ha még tágítjuk a köröket, akkor elő kell vennünk egy másik nagy költeményt, a Kálvin pásztor nyáját. Itt is érinti az öszszetartozás fontosságát, s mindezt a reformáció nagy alakjának megidézésével teszi. Ugyanakkor azzal az igényszinttel, amely a már említett Csanádi Imre híres versében (Egy hajdani templomra) alapvető, és azt jelzi, hogy ama hősies időben a reformátorok küzdelme nyomán „ország lappangott itt, mikor nem vala ország…”

Itt a Bokros-vers hangsúlyai persze különbözőek. Érzékelteti, hogy a hajdani prédikátorok küldetése már a múlté, a vers megszületésének korában hiába keressük az ő nyomaikat. Tehát nem egy hajdani templomról vagy a letűnt időről elmélkedik csupán, hanem az utókor gondjaival is küszködik. Itt is szó esik „templomépítő” szentekről”, olyan elődökről, akik Csanádit is megihlették. Törökök és labancok által üldözött ősökről. A kétrészes vers nagyobb része erről a „dicső” vagy éppen küzdelmes múltról szól, ám mindezzel készíti elő a „szétbitangolt nyáj” keserű képét. „[…] Elbocsájtattál, pásztor, / a szétbitangolt nyájtól, / vessződ és botod nélkül / buja mezőkre térül, // pudvás fogakkal váltva / harsogóbb harapásra, / böffentős delelőre, / borral keresztelődve…”

S ma már „vonul a nyáj magától”, sugallja a költő. Nyitott persze a kérdés: a pásztor nélküli nyáj útja vajon hova vezet? A pásztor, a jó pásztor biblikus vonatkozásai is igen fontosak. Mint ahogy a keresztyénség egyéb jelképei is sok más versében. És mindenütt ott a hűség kiemelt szerepe. A szülőföld, a város, az iskola nyújtotta védelem. A boldogság keresésének vagy a múlékonyabb örömnek a vágya. Ennek része a társ „rebbenő szeme”, a kicsiny leány gügyögése vagy éppen a kamasz lányok tekintete, ahogy mindez megjelenik az Imádság örömért emlékezetes soraiban. Itt is összeölelkezik a földi érték az égivel, a pillanatnyi az örökkévalóval. Másutt zsoltárt ír az asszonyokhoz, vagy éppen két sorban gondolkoztatja el olvasóját: „Hiányával / a legfőbb gyóntató.” (Isten.) Bizony láthatjuk: egy-két szóval, a végső tömörítéssel is előidézhető a drámaiság.

S végül hadd idézzem a barát, kolléga és költőtárs Paál Lajos egy évtizeddel ezelőtti szavait: „[…] Néha szó esett az emberi örökkévalóságról. Úgy tűnik, nagyon régen neki mondtam először: egyedül reményünk az örökkévalóságra, hogy voltunk, és hogy különbözően és különbözőként voltunk…” És Bokros Jánosnak rövid élet adatott. Ám biztosan tudjuk, hogy így is maradandót alkotott. Nyakas kálvinisták huszadik századi utódaként, prédikátorok és költőelődök nyomán.