Több tízezer kattintás – Vécsy Attila a fotósszakma legrangosabb állami kitüntetését kapta

Idén a fotósszakma legrangosabb állami kitüntetésével, Balogh Rudolf-díjjal ismerték el az 1954-ben született Vécsy Attila fotográfus munkáját. Az alkotó a MTA Mezőgazdasági Kutatóintézetének marketingasszisztense volt, jelenleg nyugdíjas.

Beszélgetésünk során megtudtuk: a fotózás gyermekkorától vonzotta. A film azonban jobban érdekelte, operatőr akart lenni. A filmművészetire kétszer felvételizett, ám a második körben az ítészek azt mondták: nagyon jók a képei, maradjon inkább fotográfus. S nem vették föl. Mindez csalódás volt, ám Vécsy Attila elhatározta: az önkifejezés nem maradhat el. Ha nem film, akkor fotózás – megcsinálja azt a fényképeken, amit filmen szeretett volna. Elvégezte hát érettségi után a Dési Huber István Szakmunkásképző Iskola fényképész szakát, s rögtön utána munkát kapott az MTA martonvásári Mezőgazdasági Kutatóintézetében mint fotólaboráns, hamarosan pedig a fotólabor vezetője lett.

– Nem terveztem hosszú távra itt, végül mégis így alakult. Budapesten akartam dolgozni valamilyen független szaklapnak, ám ezeknél nem volt hely. Maradtam tehát a növényeknél, a búzánál, a kukoricánál, illetve az alapkutatásoknál. A feladatom a kísérletek dokumentálása, a fekete-fehér filmek előhívása, nagyítása volt, majd amikor bejött a színes dia, a színes negatív, akkor ezekkel is foglalkozni kellett. Két géppel fotóztam, s az archívumomban a mai napig több mint negyvenezer felvétel van. A munka a 2000 körüli években megváltozott, teljes paradigmaváltás következett be. A labort elfelejthettem, azóta nincs előhívás, nagyítás, csak digitalizáció és ehhez kapcsolódó munkák. Most úgy kell odaadni a fotókat digitális formában, hogy azok akár egy weblapon, akár egy újságban szépen tudjanak megjelenni. Grafikai munkákkal is elkezdtem foglalkozni, az intézet két emblémáját is én terveztem. Nagyon büszke vagyok például egy fajtakatalógusra és egy prospektusra, amelyeket évek óta használnak a képeimmel.

Időközben oktatott is a Budapesti Kézművesipari Szakképző Iskolában, illetve a MÚOSZ-nál. Miért váltott, s hogyan bírta a tanítást?

– Idővel kevesebb lett a feladat az MTA-nál, és 1993-tól csak heti egy napot, hétfőn (s ha kellett, hétvégén) dolgoztam itt, négy napot pedig tanítottam abban az iskolában, ahol annak idején végeztem. Az újságíró-szövetségnél laborálást oktattam. Kemény öt évet éltem át, alig volt magánéletem, az alkotói énem teljesen „elszállt”, bár szerettem a tanítást. Öt év után visszatértem napi négy órában a kutatóintézetbe. Megnyugodhattam, ismét foglalkozhattam a saját dolgaimmal is, lett családom, 2002-ben született egy fiam, és felújítottam itt helyben egy parasztházat, ahol a mai napig élünk.

Az alkotói énje hogyan nyilvánult meg? Kísérletező képzőművészként jellemzik.

– Különböző korszakaim voltak. A hetvenes években nagy lendülettel vetettem bele magam a fotó-, zenei és képzőművészeti életbe. Pályáztam a Fotóművészet című lapnál, és a sorozataimmal több nívódíjat is nyertem. Fölvettek a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójába, ahol hasonló érdeklődésű emberekkel találkozhattam. Nagyokat beszélgettünk, zsebünkben hordtuk, mutogattuk a képeket, ötleteltünk. Martonvásáron pedig jól működött a klubélet itt, a kastélyban. Mások mellett Latinovits Zoltánt, Csoóri Sándort, Sára Sándort fotóztam. A határokat mindig szerettem feszegetni, próbáltam kinyitni a fotográfiáét is. Csináltam Balogh Rudolf-stílusú, régi fekete-fehér képeket Álmosdról, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Ezek portrék, életképek. Az avantgárd vonal is érdekelt azonban, így sokszor átalakítottam a fotókat. Belefestettem, filctollal rárajzoltam a munkáimra, montázst csináltam, és névjegyem volt a kékített fotó, amitől a kép látomásszerűvé vált. Volt jó néhány önálló kiállításom például Martonvásáron, Budapesten, Bécsben.

A napi munka mellett ma mi foglalkoztatja?

– A digitális korszakot kevésbé kedvelem. Vannak azért fotóterveim, de egyelőre csak érlelem őket.