Személyes vallomások, családi adomák Grecsó Krisztiántól

A bicskei Nagy Károly Városi Könyvtár vendége volt Grecsó Krisztián, legutóbbi könyve, a Harminc év napsütés megjelenése kapcsán. A közönség többsége legalább egy generációval idősebb volt a negyvenkét éves szerzőnél, mégis érezhették úgy, mintha az ő gondolataikat fogalmazná meg. Hogy fontos tudnunk, mi is lehetett öreg-apánkkal, a már keresztnevén alig emlegetett déd-anyánkkal, sőt!, az apánkkal, anyánkkal, akik éppen közvetlen ivadékaik, gyermekeik elől hallgatnak el titkokat. Talán az unokáknak könnyebben vallanak később szerelemről, szégyenről, hazugságokról, rajongásokról. S persze az unokának erre fogékonynak kell lennie… Grecsó fogékony volt, ezt a Harminc év napsütés – egy csendes kalendárium címet-alcímet viselő tárcanovella-füzére végérvényesen megerősítette.

A másfél órás „író-olvasó találkozó” élményét Grecsó előadói kvalitásai adták. Jó, ha beszél, jó, ha felolvas, jó, ha személyes. A koránál fiatalabbnak látszó, kamaszos külsejű „fiú” színes, sziporkázó, humoros, elkerüli a hatásvadász kliséket. Első könyve, a Pletykaanyu alig huszonöt éves korában jelent meg, gyorsan be is robbant az irodalomba, a legkedveltebb kortárs alkotók egyike. A Szegvárról a fővárosba elszármazott fiatal értelmiségi önvallomása szerint íróvá válása során minél távolabb akart kerülni a falutól, ám egyre inkább belemerült annak világába. Mára Szegvár díszpolgára, s igen büszke rá.

[caption id="" align="alignnone" width="1470"] Nemrég Bicskén járt Grecsó Krisztián
Fotó: FMH Archív[/caption]

Gyerekként nagyapját faggatta sokat, a szűkszavú öreget, aki még falusiként mezőgazdasággal foglalkozott, s a magyar történelem folytán ez hol zsellérséget, hol napszámosságot, hol téesz-dolgozóságot jelentett neki. Mintha skanzent mesélt volna, ha nyúzta őt a múlt családi históriáiért, mondta az unoka, de ha neki gyereke lesz, ő is skanzent fog mesélni neki a mögötte álló egy-két generációról, summázta a mi 20. századunkat. Édesapja lilahajú hippi volt, gitáros és Bee Geest játszott, s mint Grecsó Krisztián első nyomtatott kötete idején, 1996-ban kiderült: a nagymama teljes titokban egész életében írt, a nagyapa is, naplót, az időjárásról s a napi teendőkről, semmi belső kitárulkozás!

A sokat mesélt családi történetek, adomák idővel lekerekednek, nem is mindig pontosak, s olykor kitalációkként élnek generációkon át, mégis mélyen igazak, mondta. Az emlékezésért születnek, a felejtés ellenében. Ma könnyebb lenne a megörökítése képnek, eseménynek, szónak, de így történik-e? – tette fel a kérdést. „Nem vagyok biztos benne, hogy a digitális dömping az emlékezést segíti-e vagy inkább a felejtést…” – felelte. Válasza csak azért nem volt letaglózó, mert írásai, a személye, lelkisége cáfolja ezt a kesernyés megállapítást.