A megszenvedett út jutalma – Blaskó Borbála állami kitüntetést kapott

Blaskó Borbála a Táncművészeti Főiskolán klasszikus balett szakon végzett, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen koreográfus diplomát szerzett, Németországban Pina Bausch iskolájában tanult és számos hazai előadásban megmutatta már tehetségét, volt az évad táncosa is. Az alkotó a Vörösmarty Színház tagjaként kapta meg az elismerést.

Milyen érzelmeket keltett benned a Harangozó-díj elnyerése?

– A táncos szakma rangos elismeréséről, egyben állami kitüntetésről van szó. Örültem neki, úgy éreztem, meglett a hosszú, megszenvedett út jutalma. Visszaigazolást nyert az a sok munka, amit a táncba fektettem, a rengeteg áldozat, a kitartás meghozta a gyümölcsét, kivívta mások elismerését is. Fontos ez, hiszen aki annak idején velem együtt tanult, azok közül csak én tartottam ki a hivatásom mellett. Én azonban nem is tudom másként elképzelni az életemet, mint táncosként, alkotóként.

Az elismerést a Vörösmarty Színház művészeként vehetted át, ám úgy tudom, augusztusban elhagyod a teátrumot.

– Valóban, de nem én akartam távozni. Januárban tudtam meg a vezetőségtől, hogy nem hosszabbítanak velem szerződést. Én szerettem volna maradni, voltak terveim, és jó ideig úgy éreztem, hogy támogatják a munkámat, törekvéseimet.

Mi lehetett az ok?

– Tudomásom szerint átalakul a tánctagozat, más felállásban működik majd szeptembertől.

Hogyan élted meg ezt a döntést, a helyzetet?

– Nehezen, de mára elfogadtam. Talán túl önálló vagyok, és nagyon meghatározóak az egyedi törekvéseim a társulati, kőszínházi léthez képest. Amerre az én művészi utam halad, az nem biztos, hogy mindig kifizetődő. Sokszor merítek ihletet a magam tapasztalataiból, amelyeket megpróbálok közérthetővé tenni, ám ehhez saját nyelvezetet használok. Talán ez a stílus túl szimbolikus, elvont, átvitt értelmű, ezért kevésbé fogyasztható. Mindig arra próbálom ösztönözni a nézőt, hogy álljon nyitottan az adott darabhoz, adja át magát annak, amit lát, s az érzésnek, amit a látvány kivált belőle. Ez a hatás nem jó vagy rossz. Csak meg kell engedni, hogy átjárjon bennünket. Nem biztos azonban, hogy ez mindenhol tud működni.

Tavaly óta koreográfusként dolgoztál a színház előadásaiban, de az elmúlt években három saját darab is fűződött a nevedhez. A Hekabé, a Pukedli és a Hajsza. Ezekről milyen véleményt hallottál?

– A közönség visszajelzései szerint mindegyik jó fogadtatásra talált. Különösen a Pukedli, amelyben Lábodi Ádám színész az egyik főszereplő, és szöveg is elhangzik az előadásban. Ezt a darabot díjazták például a Veszprémi Táncfesztiválon, a Vallai Előadóművészeti Fesztiválon, nemrég pedig bemutattuk Lengyelországban, az opolei fesztiválon. Nagy siker volt, az ottani színház direktora el volt ragadtatva az újszerű feldolgozástól. A Vörösmarty Színházban több gondolatébresztő közönségtalálkozót is szerveztek a Pukedli kapcsán: fiatalokat hívtak meg, hogy elmondják véleményüket a látottakról. Úgy éreztük, nagyon jól működik a darabnak ez a fajta feldolgozása.

A fehérvári színházban jelen vagy még, mert játszol a Régimódi történet és a Szutyok című darabokban. Hogyan tovább a későbbiekben?

– Most az útkeresés időszaka van. Lehet, hogy nekem is meg kell nyílnom más irányokba, akár a verbalitás felé, hogy ne csupán a mozdulatok erejével fejezzem ki a gondolataimat, érzéseimet. Az elmúlt hónapokban Bozsik Yvette felkérésére Bartos Erika Bogyó és Babóca című meséjét rendeztem és koreografáltam a kaposvári Csiky Gergely Színházban. A darabba bevontam a Kaposvári Egyetem művészeti karának négy színművész szakos hallgatóját, akikkel nagyon jó volt együtt dolgozni. Az előadás sikert aratott. Az egyetemen harmadik éve tanítok mozgásművészetet. Júniusban vizsgáztatok, aztán egyelőre marad a Horváth Csaba Forte Társulatában végzett munka. Ott már hosszú évek óta vagyok tag, és a sok közös munka biztonságot ad számomra.