Prax Levente: SZOC-ART

1.

VÉLETLEN

Koszigin nehezen jött ki az anyjával, ezzel az utálatos vén szipirtyóval. Az öregasszony rútul elnyomta őt, naponta megverte és elszedte a munkabérét: egyszóval egészen elviselhetetlenné tette az életét. A hajdani éléskamrában lakott, egy csupasz villanykörte adta a fényt, a bútorzatot egy asztal és a fekhelyül szolgáló szalmazsák jelentette. Koszigin éveken át át figyelte anyja üzelmeit. Az öregasszony lopott, csalt, valutával üzérkedett, megkárosította a szovjethatalmat. Ügyes volt, ravasz volt, kijátszotta éberségünket. Koszigin egyre dühösebb lett.

Egy reggel végül elhatározásra jutott. Felkelt, és elindult a megfelelő hatósági szervhez, hogy feljelentést tegyen. Kora tavasz volt, olvadásnak indult a jég, újra élni kezdett a város. Koszigin boldogan haladt elhatározásában, mert tudta, hogy helyesen cselekszik.

Éppen egy nagy bérház előtt járt, amikor a feje fölött a harmadik emeleti párkányról levált egy nagy jégcsap, egyenesen a fejére zuhant és agyonütötte. Az öregasszony pedig tovább károsította a szovjethatalmat, büntetlenül, amíg csak fel nem fordult.

2.

SZABOTŐRÖK

Szergej Ivanovics és Ivan Szergejevics, ez a két csibész rendre részegen részegen jártak a kohóba dolgozni. Sőt, még munka közben sem tudtak lemondani a szeszről. Nem csoda, hogy csak úgy dőlt a kezük alól a selejt, és sehol sem voltak a normától. Felkerült a

nevük a szégyenfalra, de a zsiványok megátalkodtak, mit sem törődtek vele. Egyre csak tobzódtak, vedeltek.

Egy napon újra holtrészegen mentek munkába. Hatalmas gépek voltak ott, üstök, tele fortyogó, folyékony vassal, amit érc formájában ont magából a szibériai podzol. Egy ingatag pallón keltek át éppen az izzó fémtenger fölött, mikor Szergej Ivanovicsot valami végzetszerűség előérzete csapta meg. Megállt a pallón és kihajolt kissé, hogy szembesüljön a szovjethatalom lángoló motorjával. Ekkor elvesztette az egyensúlyát és előrezuhant, keresztül a korláton. Csak egy pöffenés hallatszott, ahogy felrobbant benne az alkohol, más nyom nem maradt utána. Ivan Szergejvics tanúja volt az eseményeknek, és mélyen felkavarodott. Nekilódult, hogy mentse magát, de megbotlott, és szintén leesett. A vas pedig magába fogadta őt is, akárcsak korábban Szergej Ivanovicsot, és már hiába is keresték volna.

Így nyelte el a két semmirekellőt az iparosítás. Egykori lényük azonban megrontotta, silányította a vasat. Semmi sem sikerült jól, amit abból az üstből öntöttek. Törtek a szegek, repedtek a sínek, szétestek a gépek, hatalmas károk keletkeztek szerteszét Minszktől

Vlagyivosztokig, és senki sem tudta megmondani, miért. Ebből a fémből készült Komissarov elvtárs gépkocsijának kardántengelye is. Gyönyörű autó volt, a GAZ legújabb Pobeda modellje. Sok pénzébe került Komissarov elvtársnak, büszke is volt rá. De az első napon, mikor ezzel ment a munkahelyére dolgozni, a kardántengely egy kormánymozdulatnál kettétört, az autó megpördült, nekicsapódott egy fának, Komissarov elvtárs pedig szörnyethalt.

Ide vezet a féktelen italozás!

3.

ÖNÁTADÁS

Alekszej Makszimovics Vasziljev elvtárs kiválóan dolgozott. Igazi sztahanovista volt, a normát 200, 250, néha 400 százalékra is teljesítette. Jókedvűen, mindig lelkesen, mert tiszta szívből szerette a szovjethatalmat. Teljes mértékben öntudatos munkás volt, minden percében csak a proletariátus jólléte és boldogsága járt a fejében, még álmában. Ha a gyárban járt, már a közeledtére ércesebben csengtek a kalapácsok, élénkebben zúgtak a gépek, mert a holt anyag is átérezte a Vasziljev lelkét átható eszme nagyszerűségét. Általában véve is emelkedett az üzem termelékenysége, egyetlen dolgozó sem vonhatta ki magát a hatása alól. Rendkívüli személyiségére hamarosan felfigyelt a Párt is. Egy napon sürgöny érkezett: Vasziljevet kitüntették a Szocialista Munka Hőse érdemrenddel.

Fényes ünnepséget rendeztek a Kremlben, de, bár maga Sztálin elvtárs tűzte a mellényére az arany ötágú csillagot, Alekszej Makszimovics Vasziljev nem érezte méltónak magát e nagy megtiszteltetésre. Úgy érezte, még többre is képes a proletariátus szolgálatában. Már minden létező termelési rekordot megdöntött, de továbbiakra vágyott. Tudta jól, hogy nincs határ, ha az ember igazán keményen elszánja magát. Egyre csak gondolkodott, töprengett, miként hozhatna nagyobb dicsőséget a szovjethatalomnak. Az ünnepség utáni napon nagyon szép este borult a városra. Vasziljev a Moszkva folyó egyik hídján álldogált, és mindegyre a fejét törve nézte a habokat, mikor egyszerre megértett valamit. Felemelte a kezét, és két ujját mélyen lenyomta a torkán. Jólesően a folyóba okádott, hosszasan, mindent kiadott magából, ami csak a beleiben volt. De ez még mindig nem volt elé. Tovább erőlködött. Hamarosan kifordultak a száján a zsigerei, és azok is elmerültek a habok között. A Kreml egyik ablaka mögött kigyulladt egy lámpa – talán maga Sztálin elvtárs is figyeli ezt a nagy nekibuzdulást, jutott eszébe Vasziljevnek. Így hát tovább rókázott, az egész testét, minden egyes porcikáját kizúdította a száján át a némán tovasikló folyóba, nagy véres cafatokban, mígnem már csak az ajkai maradtak – majd hirtelen azok is aláhullottak. Ruhái elsimultak a híd korlátja mellett, mintha bizony sohasem viselte volna őket.

Így adta át önmagát teljes egészében Alekszej Makszimovics Vasziljev, hiszen a szovjethatalomban semmi sem lehetetlen.

2011

Prax Levente 1983-ban született Móron, jelenleg Székesfehérváron él. Középiskolai tanulmányait a Ciszterci Szent István Gimnáziumban végezte, majd Pécsen szerzettt magyar, illetve filmelmélet és filmtörténet szakos diplomát. Jelenleg a pécsi Irodalomtudományi Doktori Iskola doktorjelöltje. Általános iskolás kora óta ír hosszabb-rövidebb irodalmi műveket.

– Leginkább abszurd, groteszk szövegek létrehozásához van érzékem, a legtöbb írásom ezekbe a műfajokba sorolható. Olyan szerzők jelentenek számomra inspirációt, mint Karinthy Frigyes vagy Örkény István; illetve Danyiil Harmsz, Vlagyimir Szorokin, Andrej Platonov, továbbá Robert Walser. Célom a közeli jövőben egy nagyobb lélegzetű, hasonló jellegű munka megírása – nyilatkozta lapunknak.

Prax Levente Tisztuló Égbolt című könyvét február 12-én, hétfőn, 17.00 órakor a Vörösmarty Könyvtár Széna téri Tagkönyvtárában mutatják be. A szerzővel az irodalmi esten Bobory Zoltán, a Vörösmarty Társaság elnöke beszélget.