Egy Toldi, ami beszippant

Rengeteg felkészülés és ötletelés van Somos Ákos Arany János-estje mögött, s ez egyértelműen látszik is az előadáson. Látszik, de szerencsére nem rí le. Somos Ákos Toldi-estje erőlködésmentes hiteles, mégis modern, jól szabott szövete lesz a 19. században született műnek, olyan új értelmezési lehetőségeket nyújtva az előadó által a közönségnek, melyeket aztán még jó ideig, napokig-hetekig lehet rágni, újragondolni, tovább vinni.

De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük a körítésnél. Egy egyszemélyes show esetében az egyszerűség, a jelzésértékű, mégis nagyon ötletes díszletek, kellékek, tárgyak kapaszkodót jelentenek előadónak és hallgatónak egyaránt. Megértetik velünk, hogy ha érzelmekről, indulatokról van szó, egy pusztába kiáltott szó, egy hangosbeszélő, vagy egy okostelefon között tulajdonképpen nincs is akkora különbség, a lényeg az, mit akarunk és mit tudunk általuk kifejezni? Így az Igézőbeli előadáson a sima fekete háttérre is csak pár fotó van felerősítve, ironikus módon az intézmény dolgozói személyesítik meg fényképeken például a Toldi-fivérek szüleit, bajnoki futballcsapat tagjai a vitézek csapatát, akik közé az ifjú Miklós is igen-igen vágyik, de hiába. Fontos kellék és egyben díszletelem egy biliárdasztal, amely lehet csatamező, lehet utca, lehet a Margitsziget, a királyi vár, s természetesen a belső narráció színhelye is. A golyók gurulása, sebessége, iránya, ütközései ugyanígy válnak szimbólummá, s lesz két szimpla, összecsukható fémszékből hősünkre támadó nőstény-, és hím farkas, akikkel a felfokozott szövegmondás közben megküzdeni egyébként nem is olyan könnyű. Ritmus, koncentráció, elegancia jellemzi az egymás után következő jeleneteket, s a közönség, amelynek tagjai közül páran talán magukban csöndesen elátkozták annak idején a kötelező verstanulást, most előre dőlve, feszülten figyel.

Monodráma jellegű színpadi produkciónál igencsak hatásos tud lenni a jól megválasztott zene, s itt ez is teljesen rendben van. A nép tudásából, történeteiből eredezett ballada hangulatát igazi magyaros hangszer húzza alá, kitűnő muzsikus kezében. Szabó Dániel cimbalomművész szükség esetén halk, együttműködő máskor fenyegetést, vagy félelmet kifejező játéka igen erős pluszt ad az előadásnak – kiegészülve egy dobbal, amely szinte mindenre alkalmas; lódobogástól szívdobbanásig. Minden percre jut egy ilyen apró ötlet, mégsem érezzük túlzónak, vagy nehézkesnek a koncepciót – ellenkezőleg, olyan frissen és lendületesen követik egymást a terjedelmes mű énekei, hogy talán itt-ott még szükség is lenne kisebb szünetekre, hogy felfoghassuk, mit is hallottunk adott szereplő szájából, s hogyan kapcsolódott ahhoz a színen látott jelenet.

Az előadás egy régi elhatározás nyomán született meg, némi támogatással: Somos Ákos Lánczos-ösztöndíjasként dolgozott rajta. A színházrajongó Somosnak érezhetően „fixa ideájává” is vált hogy újszerű, befogadható, értékes produkció szülessen a nagy klasszikusból. Erős dramaturgiai érzékkel rövidített a szövegen, érezve, hogy közel másfél órát végigsziporkázni óhatatlanul kifulladáshoz vezethet, a hang hamissá, a játék erőltetetté válhat. Ám erről itt szó sincs, sőt: az előadót kitartása, arányérzéke és alázata olyan előadás összeállításához vezette el, amely méltó az emlékévhez, s amelyre sokáig emlékezhet vissza a publikum is. További előadásokra decemberben is lehet, s érdemes számítani.