A dunaújvárosi Kollányi Zsuzsi: vokalista vagy szólista?

– A show és a vokál is parádésra sikerült. Melyik áll közelebb önhöz?

– Úgy érzem, hogy mindkettő. Nagyon szeretek mozogni és táncolni is. A mindenem a színpad, és ezt egészen egyszerűen nem tudom nélkülönözni. Teljesen mindegy, hogy kell-e hozzá mikrofon, vagy sem.

– Sikerül megőriznie az eredeti karakterét?

– Mondjuk egy kávé mellett, holnap is feltűnő lennék, hiszen hangos és nagy mozdulatokkal élő ember vagyok. Egyébként tudok visszafogott és normális is lenni, ha nagyon muszáj.

– Nem sajnálja, hogy nem szólistaként áll a színpadra?

– Őszintén szólva, nem érzem azt, hogy ne az lennék. Emellett nekem több olyan produkcióm is van, ahol én viszem a frontot. Itt a fiúkkal dolgozva is jól érzem magam. Velük a legnagyobb részben vokális dolgokat csinálunk, de mégsem. Teljesen más szerep hárul rám, mint rájuk, és abban, amit én csinálok, én vagyok egyedül! Lányként és énekesként is. Nem kell a háttérben éreznem magamat, és erről gondoskodnak is, hogy ne így legyen.

– Ezeken a koncerteken egy különleges zenei világot tárnak elénk. A kedvére valót?

– Abszolút. Alapvetően is fekete zenéken nőttem fel. A popzenék mellett egész életemben ezeket hallgattam. Ezért ez a zenei világ ismerős és rokon a számomra.

– Közös a közönség?

– Én mindig annak érzem. Nyilván a magaménak is, de ez az első perctől így van, hiszen e nélkül nem tudnék velük energiát cserélni, ami nekem nagyon fontos. Mindig arra törekszem, hogy a fiúkat a közönséggel együtt, a helyükön kezeljem. A tapsot a végén nem magamnak, hanem a zenekarunknak kérem.

– Egy-egy fergeteges koncert után a közönség boldogan ünnepel. Önök is kapnak az örömből valamit?

– Természetesen. Lehet, hogy nagyon általános válasznak tűnik, de nekünk minden egyes koncert ad valamit. Azt a rengeteg energiát és szeretet, amit ilyenkor az emberektől kapunk, nem gondolom, hogy tudnánk nélkülönözni, másrészt azt sem, hogy ezt máshol meg tudnánk-e kapni az életünkben. Minden nap hálásak vagyunk érte.