A kezét látom, mindig a kezét – Író-olvasó találkozó Kálnay Adéllal Székesfehérváron

Fejér megyei irodalombarátokat egy efféle hír hallatán azonnal elfogja a büszkeség: elvégre Kálnay Adél József Attila-díjas író, költő a „mienk” is. (Ez az „is” lényeges, hiszen szülőföldje, Ózd is számontartja.)

Kálnay Adél Dunaújvárosban él, de szerencsére Fehérváron is rendszeresen megfordul, hiszen meseíró gyerekeknek tart foglalkozásokat. Legutóbb pedig őszinte izgalommal vártuk, hogy üdvözölhessük a fehérvári Study könyvesbolt estjén. A moderátor, Kocsis Noémi játékos feladattal készült: három régi fotót hozott, és az esten időről időre megkérte Kálnay Adélt, húzzon egy képet, és mondja el, mi jut eszébe a fényképről. Persze, hogy ráállt, hiszen néhány éve Régi képek címmel jelent meg kötete. Kiderült, ha Kálnay Adél történetet ír, nem is tud addig életre kelni a szereplője, amíg nincs neve.

- A Régi képek című kötet történetei az 1910-es, 20-as 30-as évekből valók – mesélte. – Megkértem tehát az édesanyámat, hogy írja össze azokat a neveket, amikre a fiatalkorából emlékszik. És akkor összegyűjtötte nekem, hogy a bányászfaluban kik voltak a vájárok, a mérnökök, hogy hívták a kocsisokat... Rengeteget segített, mert a nevek nagyon fontosak. De az édesanyám történeteket is mesélt, hihetetlenül képszerűen. Persze, meg kellett szoknia, hogy az én történeteim mások, nem a valóságot követik, mert önmagukat írják.

Szó esett arról is, hogy Kálnay Adél magányos gyerek volt, leginkább a felnőttek közé járt szomszédolni. Már egészen korán, gyerekként megfogalmazódott benne: író és tanító akar lenni. Ezt hajdanán a szomszédasszonynak el is suttogta.

- Amikor A rút kiskacsáról szóló könyvet megkaptam és elolvastam, valósággal extázisba estem. Hát létre lehet hozni efféle teremtett világot is? Olyan világot, ami van is meg nincs is – mesélte.

Gimnazistaként aztán falta a könyveket, és persze versekbe foglalta minden fájdalmát. Sikerek is érték, ám ahogy az esten mondta: mégis úgy érezte, olyan, mint egy elromlott rádió. Veszi az adást, de nem tudja közvetíteni.

Ám később – miután „megsorozta” az élet – egy tönkrement házasság után, három fiút nevelő, elvált anyaként egyszercsak elkezdte élni a saját életét. Le kellett írnia mindazt, amit érzett, gondolt – a Fénykép anyám kezében című kötetben ez a fájdalmakkal terhes időszak is megjelenik. Kiderült, hogy az a bizonyos rádió nagyon is képes közvetíteni.

A többit már tudjuk, Kálnay Adél valóra váltotta a gyerekkori álmot, amiről sokáig csak a szomszédasszony tudott...

A díjak is megtalálták. Ami a pedig a Quasimodo költőversenyt illeti, úgy érzi, ez igazi sikertörténet:

- Évek óta részt veszek a költőversenyen, eddig nyolcszor kerültem a legjobb 12-be, és kétszer kaptam különdíjat. Ez valóban egy rangos megmérettetés, a zsűri kizárólag esztétikai szempontok alapján ítél, ami nagy dolog, hiszen az írótársadalom is igen megosztott – mondta Kálnay Adél, aki a díjazott versben nemrég elhunyt édesanyjától búcsúzott el. A vers felütése: „A kezét látom, mindig a kezét...”

- Szerencsésnek érezhetem magam, hogy az utolsó három évet velünk töltötte. Szellemileg friss volt, keveset szenvedett, és nagyon szépen, méltó módon ment el – ezzel is példát adott. Mi mindent megbeszéltünk, elbúcsúztunk, én elengedtem őt. Februárban hagyott itt. Áprilisban aztán jött egy szó, ami segített ezt a fájdalmas emléket megírni: élt bennem a kép, ahogy fogom és simogatom a kezét.

A vers megírása volt a búcsú, az elengedés utolsó fázisa. Amikor pedig megjött a hír, hogy én nyertem a fődíjat, sírni kezdtem. Arra gondoltam, hogy még a halálával is azt tette, amit egész életében: engem segített.