Amikor a fürdőszoba luxusnak számított – Dédanyáink mosdótálja, avagy hányszor fürdött egy úri dáma?

Erről tartott előadást Púder és szappan címmel Czingel Szilvia etnográfus, kulturális antropológus a Hetedhét Játékmúzeumban, a Játék Szalon vendégeként. Hogy mi köze ennek témának a játékvilághoz? Nos, a Moskovszky-gyűjtemény nemcsak a hajdani korok játékkultúrájáról vall, hanem a régmúlt korok életmódjáról, szokásairól. Elvégre az apró enteriőrök berendezési tárgyai a korabeli felnőttvilágot idézik: persze, mindenekelőtt a tehetősebb polgárok, arisztokraták életmódjáról árulkodnak.

A Moskovszky-gyűjteményben is felfedezhetünk fürdőszobát – ami a 20. század első évtizedeiben kizárólag a gazdag polgárok tágas otthonainak tartozéka volt. A legtöbb budapesti, nagyvárosi lakásban az 1910-es, 20-as években legfeljebb mosdóállvány volt a hálószobában – efféle apró alkalmatosságokat is találunk a játékmúzeum babaszobáiban.

Czingel Szilvia előadásának középpontjában a 20. század eleje és a két világháború között időszak állt. Ekkorra már nálunk is érezhető volt az a szemléletváltás, ami Nyugat-Európából indult a 19. század végén. Ez pedig ezzel a mottóval összegezhető: Fedezzük fel testünket! Az úri körökben (a középpolgárságtól az arisztokráciáig) divatba jött a sport és a diéta. Az életmódváltást egyfelől az orvosok szorgalmazzák, mondván, a nagyvárosokban a köztisztaság egyenesen rettenetes. Másrészt kezd elterjedni a testápolás modern gyakorlata. A francia és angol nyelvű tanácsadó könyveket olvassák a magyar úriasszonyok, és bennük is felébred az igény a púderre, szappanra... Megjelenik a kereskedelemben egy új műfaj, a drogériák világa – ahol a dámák a tisztálkodó és szépségápoló szereket vásárolják. (Korábban a patikák árultak efféléket.) Annyit azért az 1910-es évek szokásairól lehet tudni, hogy a napi rendszeres test-ápolást az jelentette, hogy derétól felfelé megmosakodtak, fürdésről hetente vagy kéthetente egyszer volt szó. A fürdésről úgy tartották, csak elpuhítja az embert.

Czingel Szilvia Márait is idézte, aki leírta, hogyan is festett a 30-as években a kassai polgári lakás fürdőszobája. Nos, az örökös káosz színtere volt. Valójában sok helyen afféle homályos lomtárnak használták – ahol a kádban például a málhák, bőröndök porosodtak...

Mivel a nagy bérházak többségében nem volt fürdőszoba, elterjedtek a tisztasági fürdők is: működött ilyen Fehérváron is, az Árpád-fürdőben. Olcsók voltak, és a szabályok lehetővé tették, hogy szegények és gazdagok ne találkozzanak egymással.

A polgári családoknál mindig szolgált cseléd is. Volt, ahol nem engedték be a családi fürdőszobába, a közfürdőbe kellett járnia illetve a bérházak közös WC-jét használhatta. De az is előfordult hogy a parasztlány a városon kikupálódott, hozzászokott egy másik életformához. Volt, hogy emiatt a falujában nem is fogadták vissza. Megszólták, hogy állandóan mosakodik, azt pletykálták róla, hogy talán valami fertőzést szedett össze a városban... Ám a cselédlányok ugyanakkor (épp ezért) kultúraközvetítő szerepet is betöltöttek.

Czingel Szilvia beszélt a ruhatisztítás, a mosás hajdani szokásairól is, amely a 20. században igen nehéz munkának számított. A mosónők havonta jártak egy-egy polgári családhoz a nagymosást elvégezni... Maró anyaggal, lúgkővel dolgoztak, ami fehérítette, de roncsolta is a ruhát. A nehéz munkáért cserébe a mosónőket a polgárasszonyok jól tartották, mert féltek, hogy „kipletykálja” őket. Hiszen a mosónő sok mindent tudott abból, hogy látta a szennyesüket...