Az An-26-os ötven éve: jubileumi ünnep és emlékezés

– Ma ünnepeltük meg az An-26-os rendszerbe állításának az 50. évfordulóját, hiszen ez a típus 1974-től repült Magyarországon – mondta a FEOL-nak Paksi János. – Eddig is ötévente mindazok, akik ezt a gépet repülték, akiknek bármi közük volt hozzá, összejöttek, de a mostani egy szép kerek évforduló lett. Korábban a találkozóknak a balatonkenesei honvédüdülő adott helyszínt, ezúttal a kecskeméti repülőtéren nosztalgiáztunk. Még mindig élnek körülbelül kétszázan olyanok, akik a levegőbe emelkedtek ezzel a típussal, amely egy tökéletesen megbízható szerkezet. Egykor tíz szolgált nálunk úgy, hogy egyetlen esetet, egy szentkirályszabadjai katasztrófát kivéve nem adódott nagyobb meghibásodás, vészhelyzet. Négy éve, 2020-ban vonták ki a rendszerből, helyükre érkezik a brazil, KC–390-es közepes méretű, multifunkcionális szállító repülőgép.

A jubileumi találkozón a szolnoki bázis katonazenekara koncertezett, majd előadást hallgattak meg a a résztvevők: közöttük még nyolcvan évesnél idősebb, sokat látott férfiak is, akiknek nyilván már nem nagyon lehetett újat mondani. Megemlékeztek az idén húsvétkor kilencven éves korában elhunyt székesfehérvári Domoszlai Gézáról, akit minap a börgöndi repülőtéren búcsúztattak el, és akiről a FEOL születésnapja alkalmából közölt interjút.

– Egy An-26-os mellett fényképezkedtünk le, aztán megnéztük együtt az „új dimenziót”, az Airbus A319-est, megebédeltünk és hosszú beszélgetések során elevenítettük fel a múltat – idézte fel a pénteki napot Paksi János, az Aviátor Repüléstörténeti Alapítvány kuratóriumi tagja. Erről is szólt. – Hagyományápolás a célunk, Mi-2-est, Szu-22-est, L-39-est hoztunk helyre és tartunk karban, és van egy ígéretünk Lengyelországból: egy An-26-ost hoznánk haza, de egyelőre még nem tudjuk, hol legyen az otthona, melyik repülőtéren állítsuk ki.

Paksi János azon nagyon kevesek egyike, akik nem csak a honvédségnél, de civil cégnél is repülték az Ancsát. Közel hatezer órát töltött vele a levegőben, például rajta volt az első Afganisztánba induló járaton.

– Életem leghosszabb repülése volt oda-vissza kilenc felszállással, Kecskemétről Harkov, Aktyubinszk, Dusanbe érintésével Mazari Sharif. Nagy kitérővel mentünk, mert nem minden ország adott átrepülési engedélyt, ezért huszonkilenc órát tartott, mire leszállhattunk. Háborús területen speciális módja van a megközelítésnek és a leszállásnak. Nagyjából úgy zajlott, hogy miután beértünk a reptér fölé, ötmérföldes körön belül süllyedtünk le, mert ennyit tudtak a földi csapatok biztosítani. Ez volt az érkezés. Távozásnál mi azt csináltuk, hogy alacsony magasságon elrobogtunk a reptértől 50-60 kilométernyire, és csak azután emelkedtünk utazó magasságra. Megtörtént, hogy az Apache harci helikopter alatt, 15-20 méteren húztunk át. Visszafelé még egy előre nem tervezett leszállásunk is adódott a kazahsztáni Dzsambulban, annyira erős szembeszél fújt.  

A sportrepülést 1985-ben kezdte el, amikor katonai kollégista lett. Aztán a Szovjetunióba került, Kirgizisztánban tanult 1986 és 1989 között, Mi-24-es harci helikopter pilótájaként végzett, azzal  repült 1995-ig Szentkirályszabadján, akkor képezték át merevszárnyúra, An-26-osra. Ötfős személyzetnek kellett együtt dolgoznia kiváló összhangban, erre főként hadműveleti területen volt nagy szükség.

– Az lett a második nagy szerelem. A Mi-24-es volt az első, de az Ancsa itt van ma is és itt marad örökre a lelkemben. A típust 1995-től 2011-ig a honvédség kötelékében repültem, nyugdíj után, 2011-től 2017-ig pedig polgári légitársaságnál folytattam a munkát négy évig. Az An-26-oson lettem aranykoszorús, azaz első osztályú oktató-berepülő hajózó. Később, a civileknél alapvetően terhet szállítottunk. A gépet a nyugati cégeknél is kedvelték, fúrótorony részeitől kezdve autóalkatrészekig mindent szállítottunk Skandináviától Angliáig. Van tehát mire emlékeznem, és büszke vagyok erre.