Szent István városát és lakóit világszerte keresve (II. rész)

Az egyik budapesti egyetemen dolgozó barátom mesélt egy 35-40 éve történt találkozásról. Az irodájában telefonon felhívta egy hölgy, bemutatkozott: - Kiss Tiborné vagyok és a jövő héttől az önök részlegében fogok dolgozni, szeretnék átjönni bemutatkozni. Mikor alkalmas Önnek? - kérdezte. Holnap reggel 8-ra jöjjön, megiszunk egy jó kávét is- válaszolt barátom. Másnap reggel 8-kor kopogtak, majd kinyílt az ajtó és belépett egy fiatal, szénfekete nő és bemutatkozott: Kiss Tiborné vagyok! Barátom azért is el volt képedve, mert amikor telefonon beszéltek a nőnek nem volt idegen akcentusa, arról nem beszélve, hogy akkoriban jóval kevesebb volt a külföldi magyar egyetemeken. A beígért kávézás közben kiderült, hogy a lány Etiópiából kapott ösztöndíjat, itt Pesten járt egyetemre és egy magyar évfolyamtársához ment feleségül.

Ugyancsak egyetemi történet a következő. Az óriási Kínában vannak olyan nemzetiségek, amelyek a Japán és Kína közötti évszázados, évezredes kulturális, gazdasági kapcsolatok során japán szokásokat vettek át. A kínai- japán háborúkban ugyanis a japánoknak sikerült megnövelniük befolyásukat Kínában és Koreában.

Sanghajt a Távol-Kelet legnagyobb és legvirágzóbb városát, a kelet Párizsának is nevezik. Mára a közel 25 millió lakossal a világ egyik legnépesebb városa. Bea Pesten az ELTE kínai tanszékén tanult kínai nyelvet és irodalmat. Harmadéves volt, amikor kapott egy ösztöndíjat Sanghajba. Elképzelhetetlenül boldog volt, amikor a könyvekből megismert kultúra legnagyobb városában leszállt a gépe. Izgatottan szállt fel a lebegő mágnesvasútra, ami a 30 km-re lévő repülőteret köti össze Sanghaj belvárosával. Ez egyébként a világ leggyorsabb és legnagyobb metróhálózata. Hogy értékeljük az eligazodás problémáját a sanghaji metró 19 vonalból, 413 megállóból, 676 km-es hálózatból áll és naponta 10-13 millió ember utazik a szerelvényeken.

Bea gondolta, hogy kipróbálja az egyetemen elsajátított kínai tudását és megkérdezte a mellette álló fiatalembert, hogy a következő állomás az e, ahol neki ki kell szállnia. A fiú udvariasan bólintott, a metró ajtaja kinyílt Bea kilépett a vonatból. A fiatalember egyike volt annak a több száz millió kínainak, aki, átvéve a japán szokást, ha megkérdeznek tőle valamit, udvariasan bólint, hogy igen, a kérdést megértettem, és csak azután kezdi el mondani, hogy nem, nem itt kell leszállnia, hanem az ezután következő állomáson. Ekkorra Bea már kiszállt, nem hallotta mit mondott a fiú. Az utcára érve egyre elkeseredettebben és reménytelenebbül kérdezgetett embereket hol lehet az a cím, ahol az ő szállása található. Sötétedni kezdett a csomagja nehéz volt, az eső is elkezdett csöpögni. Bea egy utcasarkon leült bőröndjére. Néhány perc múlva valaki hitetlenkedő hangsúllyal kérdezte - Bea? László, egy másik kínai ösztöndíjas egyetemista volt Pestről, aki azon a kőrnyéken lakott és éppen leugrott bevásárolni.

Az Anchorage Nemzetközi Repülőtér a legnagyobb légikikötő Alaszkában. Egy magyar származású amerikai ismerősöm, amikor megtudta, hogy én is magyar vagyok mesélt egy felejthetetlen utasáról. Hosszú ideig az egyik legnagyobb amerikai légitársaság, a Delta Air Lines légikísérője volt. Az egyik útjukon Anchorageből repültek New Yorkba. Nem sokkal az indulás után egy díszes kalocsai népviseletbe öltözött néni jelezte, hogy szeretne valamit. Légikísérő ismerősöm odalépett a nénihez, aki a legnagyobb természetességgel, mintha Székesfehérváron a 30-as buszon szólalt volna meg, mondta: kedveském hozna egy kis lecsót vagy ha gyorsabb, akkor pásztor tarhonyát? Hozzá kell tennem, hogy a néninek senki nem mondta, hogy van magyar származású lány is a személyzet között és a légikísérő sem viselt magyaros népviseletet.

Amerikában Los Angelesbe utaztunk rokonaimat meglátogatni. Amikor ott jártunk nagynéném javasolta, hogy ha már itt járunk nézzük meg a Las Vegasi kaszinókat is. Az is arra van. Ez 430 km, mintegy öt óra kocsival. De a Nevadai sivatag is arra van, útközben gondoltuk azt is meg kellene néznünk. A kocsit feltöltöttük üzemanyaggal, tettünk be élelmiszert, sok vizet és elindultunk. De Calico a legjelentősebb kaliforniai ezüst bányászat idején jött létre bányász város is arra van. A maga 500 bányájával Calico 12 év alatt több mint 20 millió dollár értékű ezüstércet termelt. Amikor az ezüst az 1890-es évek közepén elvesztette az értékét, Calico elvesztette lakosságát. A bányászok felpakolták öszvérieket, és elköltöztek, elhagyva a várost, és az így szellemvárossá vált. Megálltunk a szellemvárosban. Körülnéztünk majd egy árnyékos helyen leparkolva elkezdtünk uzsonnázni. Ki tudja hány vagy hány száz kilométerre egy lélek sehol. Legalább is mi ezt gondoltuk. Néhány perccel később egy kocsi állt közvetlenül a mi kocsink mellé. Négyen kiszálltak és elkezdtek beszélni egymáshoz. Magyarul! Természetesen megszólítottuk őket. Látva milyen nyámmogva esszük szendvicseinket egyikük megkérdezte mi lenne az, amit most szívesen megkóstolnánk. Mondtam, hogy bár nem amerikai étel, de egy jó pizzát szívesen benyomnánk. Ez az úr átadott egy szelet papírra írt telefonszámot és ezt mondta: legközelebb, amikor Pesten jártok hívjatok fel. A közelünkben van egy étterem, ahol jó a pizza, ott találkozhatnánk. Néhány héttel később felhívtam a nevadai utazót és elmondta hol van az étterem. Ki gondolta volna, hogy pár percnyire onnan, ahol mi lakunk. Amikor megérkeztünk rendeltünk egy italt és vártuk ismerőseink érkezését. Néhány perc múlva nagy kötényben két pincér kíséretében, malomkerék méretű pizzákkal érkezett meg. Ő az étterem tulajdonosa. A pizzák valóban olyanok voltak, mintha Rómában rendeltük és ettük volna.

A következő történet is sivatagi történet. Ezt Benedek Dezső, az Egyesült Államokban élő nyelvész, antropológus mesélte. Egyik olvasmány-élményéhez kötődik egy különös találkozása. Karl May könyveit nagyon szerette. A Rio de la Plata mentén kutatott, az itt játszódó történeteket sokszor elolvasta és gyakran tanulmányozta Dél-Amerika térképeit. Egyszer Buenos Airesbe kellett utaznia egy konferenciára, de utána volt két szabad hete, és elhatározta, hogy végre megnézi és végig járja azt az útvonalat, amelyet a Karl May könyvből már ismert. Patagónia déli részén bérbe vett egy lovat, és elindult egyedül a hatalmas sivatagban. Rendkívüli érzés megtapasztalni azt az ürességet. Egyszer csak a távcsővel észrevette, hogy másfél napi járásra tőle közeledik valaki. Másnap látta, hogy az a személy is nézi őt a távcsövével. Este már a tábortüzét is látta. Közeledtek egymáshoz a sivatagban. Azután a harmadik nap találkoztak. A sivatag másik látogatójáról kiderült, hogy egy szegedi fiatalember, aki ugyanazt a könyvet olvasta, nála is volt egy Karl May kötet.

Évekkel később a fehérvári Tibor bácsi: a sas csak sast tud nemzeni mondására gondoltam, amikor az Európától távoli tájakon tett utazásaim során a

madaras bölcsességet átalakítva így fogalmaztam: a sirály mindig sirály marad, de tovább repül.