Hozzánk menekültek, aggódnak és várják a békét

Másfél éve folyik az öldöklés Ukrajna keleti részén, az áldozatok száma egyre növekszik, és amíg az abban érdekeltek a háború folytatását diktálják, nem is várható béke. Ma egy lassú ukrán ellentámadásról szólnak a hírek, az oroszok első vonalait néhány helyen áttörték, de az idő ellenük dolgozik. A nagy vérveszteségek mellett előre araszoló ukrán ellentámadásnak már látványos eredményeket kellene produkálnia, mivel lassanként beköszönt az ősz, jön az eső, az pedig – jól megtapasztalták ezt a magyar csapatok is a második világháborúban – sártengerré változtatja a vidéket, a ma már nagyrészt nyugati tulajdonban lévő termőföldet.  

Amíg a fronton meghalnak a férfiak, az asszonyok a hátországban rettegnek. Azok is féltik barátaikat és hozzátartozóikat, akik hazánkba menekültek és nálunk várják, hogy újra normális módon élhessenek. Közöttük van Marina, aki férjével egy kislányt nevelt Dnyipropetrovszkban, onnan érkezett hozzánk és jelenleg egy menekülteknek kialakított szállón számolja a békekötésig még hátralévő napokat. Most már soha nem felejti el azt a napot, amikor számára minden előjel nélkül kitört a háború.

– Minden rendben lévőnek látszott, hiszen volt munka, és fizetés – mondja Marina. – Ezért okozott szörnyű meglepetést az a nap, az én környezetemben szerintem senki sem várta, hogy majd ez történik velünk. Egy szupermarketben dolgoztam, reggel még elindultam a munkába, beültem a buszba, aztán az út felénél járhattam, amikor rájöttem, hogy kitört a háború. Az utolsó éjszaka, mielőtt ide jöttem volna, az nagyon csúnya volt, mindenfelé hullottak az orosz rakéták. El kellett indulnunk, mert már nem tudtunk aludni sem, a konyha és a szoba közötti szűk folyóson kuporogtunk, és hallgattuk a rakéták robbanásait.

Az ukrán asszony nem jött volna Magyarországra, de a férje hajthatatlannak bizonyult, már a lányuk miatt is.

– A férjem küldött el, szinte kényszerített – vallotta be Marina. – Az utolsó éjszaka már egyáltalán nem aludtunk, csak álltunk, vagy kuporogtunk az előszobában, mert az óvóhelyen sem maradt hely, teljesen megtelt. Így vártunk reggelig, aztán akkor azt mondta a férjem, hogy elég volt, nekem és a lánynak el kell mennünk. Szívem szerint maradtam volna vele, de a lányunkért én is nagyon aggódtam. Így aztán útnak indultunk. 

Marina férje hadköteles korú, így ott kellett maradnia, semmi esélye sem volt arra, hogy átlépje az országhatárt.

– Nincs állandó munkája, már nem is lehet, ezért néha elmegy valahová alkalmi jelleggel segíteni. Egyébként pedig otthon ül és vár. Egy két nap időnként kimarad, többnyire rendszeresen tudok vele beszélni, nagyon féltem, szinte rettegek attól, hogy mi történhet vele. Amikor elkezdődik közöttünk a beszélgetés, nem sok szót tudunk váltani, mert vagy félbeszakít minket a légiriadó, és futnia kell az óvóhelyre, vagy az internetkapcsolat szakad meg.

Marina a férjétől tudja azt is, hogy ugyan a rakéták már ütöttek sebeket emeletes panelházukon, de az épület még egyben van, igaz, az ablaküvegek mind kitörtek.

– Egyik napról a másikra várja, hogy elviszik a frontra, hiszen csak 37 éves. Bármikor elmehetnek érte, és ő csak ül otthon tehetetlenül. Azért próbál néha segíteni valakinek, vagy dolgozni valamit, ha elhívják, mert egyébként megőrülne ott egymaga abban a lakásban. Még szerencse, hogy a kutyánk vele maradt. Meg lehet bolondulni attól, hogy csak ülsz és várod, mikor érkezik a rakéta, és keresed, hová lehet szaladni.

Marina és a kislány két napot utazott rettenetes körülmények között. Nagyon nehezen haladtak, jegyet sem tudtak venni már, annyira megtelt a vonat olyan emberekkel, akik mind Magyarországra igyekeztek. Végül Lembergig jutottak vonattal, ott aztán autóbuszra szálltak.

– Arra emlékszem a legjobban, hogy nagyon meleg volt, de hála Istennek most már itt vagyunk mind a ketten. Most már biztonságban, és végre minden nap ki tudjuk aludni magunkat. Úgy tervezem, ameddig a háború tart, addig itt maradok, de hogy aztán mi lesz, arról nem beszélünk, arra egyelőre nem gondolunk. Vissza addig biztosan nem megyünk, amíg hullanak a bombák, hiszen nagyon sokan meghaltak már a korombéliek közül, az egykori osztálytársaimat sem kímélte az öldöklés. Meghaltak olyanok, akik a frontra kerültek, és olyanok is, akik otthon maradtak. Nagyon sok árva és félárva maradt utánuk.

Megkérdezem, mit érez, ha az oroszokra gondol.

– Semmit, számomra nem léteznek. Van, aki gyűlöli őket, de én nem, mert a kisemberek nem tehetnek arról, ami történt. Nem gyűlölök senkit, nekem ők nincsenek.

A menekültszálló egyik munkatársával beszélgetek, aki tolmácsolta nekem Marina szavait. Elmondja, hogy látja minden nap, hiszen vele van, és tudja, hogy amikor sír, akkor nem tudott beszélni a férjével. Rettenetesen aggódik érte. Tudja, hogy a férfit bármikor elvihetik meghalni, de neki sem könnyű idegenben, nyelvtudás nélkül úgy, hogy minden fontosabb ügyben segítséget kell kérnie. A szíve hazahúzza a férjéhez, de a kislányuk miatt visszatérésre egyelőre nem is gondolhat.  

Szvetlánának összehasonlíthatatlanul könnyebb, mert bár ő is szörnyű helyről, Kramatorszkból jött, de a férje a háború kitörésekor már itt dolgozott Magyarországon. Szvetlána kis boltot üzemeltetett és mellette gazdálkodott. 

– Arra ébredtem, hogy valami hatalmasat robbant a közelünkben. Nagyon megijedtünk, nem tudtuk mi történt, de először arra gondoltam, ennyi volt és nem lesz több, majd lenyugszik minden. De aztán minden órában újabb és újabb robbanásokat hallottam és akkor már a rokonok szóltak, hogy kitört a háború. Egy hétig bírtam még a lányommal az óvóhelyen, aztán nem volt más választásunk, rájöttem, hogy semmi jó nem következhet, ezért összeszedtük a holminkat és idejöttünk Magyarországra.

Szvetlána arra emlékszik, hogy állandóan csak rettegtek az óvóhelyen, mert nem tudták, mikor csapódik be egy rakéta, mikor találja őket telibe. Ha megtörténik, rájuk omlik a tető és mindannyian meghalnak. Az anyósa otthon maradt, ő azóta is az óvóhelyen él, mert fent az épületben már nincsenek ablakok és nem lehet pihenni.

– Nagyon sokan meghaltak az ismerőseim, barátaim és a rokonaim közül, a fronton és a háborús hátországban is, minden nap hallok ilyen híreket. Az egyik rokonom ott várta a vasútállomáson az autóbuszt, amikor becsapódott a rakéta.

Az eset híre annak idején, tavaly áprilisban bejárta a világsajtót. Orosz rakéta találta el a kelet-ukrajnai Kramatorszk városának egyik vasútállomását és közel hatvanan, közöttük gyerekek is életüket vesztették, és nagyon sokan megsebesültek azok közül, akik arra vártak, hogy valamelyik vonattal elmenekülhessenek. A pályaudvaron több ezren zsúfolódtak össze a rakétacsapás pillanatában.  

– Mi szerencsésen el tudtunk jönni, nagyon lassan, szinte lépésben haladt a vonat a sötétben Lembergig, egész úton ki volt kapcsolva a villany. Abban az időben már az egyik, 36 éves lányom Németországban élt, oda ment férjhez, én a kisebbik 17 éves lánnyal menekültem Magyarországra. Ha vége lesz a háborúnak, akkor hazamegyünk, de addig nem. Most legalábbis így gondoljuk.  

Szvetlána nagyon jól érzi magát nálunk, mert mindenben segítséget kap.

– Itt nagyon jó, és mi is segítünk mindenkinek, adunk, amink van az újonnan érkezőknek, ételt és ruhát. Örülök annak, hogy itt lehetek és hálásak vagyunk a magyaroknak azért, hogy befogadtak bennünket.