Az ötvenedik visszidenstalálkozó

Kraft Péter Buenos Airesben született. Szülei nem tekintették magukat sem disszidensnek, sem emigránsnak, de számkivetettnek, Magyarországról ideiglenesen távol lévőnek igen. Péter 1979-ben járt először itthon, 1990-ben költözött Magyarországra, amikor az American Express első magyarországi igazgatója, majd az ország perui nagykövete lett. Élete egyik legszebb pillanataként emlékezik arra, amikor megbízólevele átadásakor tiszteletére a Perui Díszszázad eljátszotta a magyar himnuszt. A visszidensmozgalom a 90-es évek elején indult be. Csak az utolsó években vált rendszeressé, hogy tagjai minden hónapban találkoznak. Ma már 500 tagja van, és a világ majdnem minden pontjáról származnak tagjai. 

Az összejövetelek lassan kinövik Kraft Péter elegáns pesti irodáját, ahol az eddigi legnagyobb létszám 16 országból 167 résztvevő volt. Mi lehetne tökéletesebb hely a kerek, ötvenedik találkozóra, mint az Őrség? Akik összejöttünk, azzal a céllal találkoztunk, hogy őrizzük, védjük a magyar kultúrát és nyelvet. Az ünnepi alkalomból a magyar határhoz közeli, szlovéniai Lendván a 36 interjúból eddig elkészült három visszidenskönyvből rendeztek könyvbemutatót. A jó humort, kiváló nyelvi ismeretet mutató visszidens szójátékot a Sao Paulóban született Gyuricza Gábor találta ki. Gábor 19 évesen egy néptánctanfolyamra érkezett. Kiderült, hogy csak két hét tartózkodásra kapott engedélyt. Az utolsó nap beszökött a gondosan őrzött, félelmetes Belügyminisztériumba, beugrott a liftbe, a millió szoba közül annak az X. elvtársnak a szobájába nyitott be, akinek a döntést kellett hoznia, és az asztalán tornyosuló több száz kérelemből kihúzta a sajátját. Így kapta meg az engedélyt az egyéves tartózkodásra, ami alatt végleg beleszeretett Magyarországba. Az ünnepi találkozót Zalalövőn rendezték a tagok, a Kanadában született Kardos Gabriel Tamás zalalövői birtokán. A hatalmas bográcsban az őzpörköltet a tájjellegű dödöllével a Washingtonban született Papp Keve főzte. Az értelmező szótár szerint a disszidens olyan személy, aki hazájából, korábbi pártjából vagy világnézeti közösségéből eltávozott. Az ilyen személyeket a kommunista propaganda aknamunkával rágalmazta. A disszidálás – ellentétben a kivándorlással – illegális tevékenység, ezért a törvény bünteti. De kik a visszidensek? „A korabeli ideológia emberek százezreit bélyegezte disszi­densnek. Olyanokat, akik politikai okból hagyták el az országot. Azóta az egykor disszidensnek mondott magyarok, gyermekeik, unokáik tértek haza, közülük többen ma már itthon vannak otthon, mert úgy döntöttek, visszaköltöznek Magyarországra. Sokan a rendszerváltáshoz igazították visszatérésüket, de a folyamat azóta is tart. Többen az új magyar demokrácia kiépítésében vállaltak szerepet. Ezek az emberek sajátos szóhasználattal visszidenseknek nevezik magukat. Az interjúkötetekben 12-12 visszidens meséli el családja történetét, a menekülés, a beilleszkedés, az újrakezdés kálváriáját. Arról is vallanak, hogy a diaszpórában miként őrizték meg és adták át gyermekeiknek, unokáiknak is a magyar nyelv, a magyar kultúra értékeit. Főként három generáció küzdelme, harca elevenedik meg a személyes történetekben. Többségük nem sztár, hétköznapi ember. Sorsuk mégsem hétköznapi.” (Magyarország Barátai Alapítvány: Gyuricza Péter – a kötetek szerkesztője.) – A legtöbb külföldre került magyar a történelmünk viharai nyomán hagyta el az országot. Az anyaország programok sorozatát hozta létre, hogy támogassa, nemzeti identitásukban erősítse a távolban élő magyarokat. Kevés szó esik azokról (ha egyáltalán beszélünk róluk), akik ezt az utat fordítva járták be: nem elhagyták az országot, hanem vissza- vagy életükben először ideköltöztek. Egyre többen szeretnek bele Magyarországba. Ők a visszidensek. Ezekben a kötetekben olyanok vallanak életükről, hányódásukról, sikereikről, akik végül is hazajöttek, és itthon adják át, amit a nagyvilágban tanultak. Köszönet nekik, büszkék vagyunk rájuk – vallja Vizi E. Szilveszter, a Magyarország Barátai Alapítvány elnöke. – A Visszidensek előző két kötetét fellapozva számtalan történettel, életúttal találkoztam. Hogy egy szerencsés véletlen folytán miként lett egy magyar nőből a Metropolitan Opera parókakészítője? Vagy egy Hollandiában született kisfiú miért érez megmagyarázhatatlan vonzalmat a magyar cigányzene iránt? A Visszidensek sorozat azokat a magyarokat mutatja be, akik úgy érezték, itthon van dolguk, kötelességük, ezért visszatértek az elhagyott szülőföldre. Az ebben a kötetben megszólalók többsége Magyarországtól távol született. Az, hogy a magyar kultúra, magyar örökség megérintette őket, teljes mértékben szüleik, nagyszüleik mérhetetlen hazaszeretetének és a diaszpórában működő magyar szervezetek, egyházi közösségek állhatatos és kitartó munkájának köszönhető – mondta Szilágyi Péter nemzetpolitikáért felelős miniszteri biztos. Akik még nem kerültek be a Visszidensek gyűjteménybe, azok között van Márton Zsolt is. A müncheni fiatalember kiváló képesítéseivel 1985-ben jött, és nem tudott elhelyezkedni Magyarországon. Mai irodalmi kifejezéssel: „sz…r ügy”, mondanánk, és valóban az. Zsolt Németországból ismerte az itt akkor még ismeretlen mobil vécéket, és ez adta az ötletet a Toi-Toi cég Magyarországra telepítésére. II. János Pál pápa látogatása kapcsán jött a cégalapítás ötlete. 

Huszonnégy fülkével kezdtek, állítólag a pápa avatta fel az egyiket. Jó néhány éve már 6000 fülkéjük és 42 teherautó bizonyította, hogy ürülékből is lehet súlyos milliókat csinálni. Amint Léván séta közben egy kávézóba beültünk, egy amerikai visszidens hölgy gyönyörű magyaros motívumokkal díszített fehér ruhát viselt. A mellettünk lévő asztaltól felállt egy elegáns lány, és meglepően jó angolsággal kérdezte: „Én lengyel vagyok. Csodás ez a ruha, otthon is tudja viselni?” A háromnapos ünnepi találkozón a tábortűz körül őzpörköltet dödöllével majszolók kifogyhatatlanul történeteket meséltek találkozásokról, néptánccsoportokról, házasságokba kulmináló nagy szerelmekről és tragikus szétválásokról, közös busójárásokról, cserkésztáborokról és magyar iskolákban nyelvtanulásról. Micsoda erő kellett a menekülőknek meghozniuk a döntést a hazából a távozásra, és micsoda szeretet azoknak, akik nem is Magyarországon születtek, és mégis azt vallják, hogy a világon ez a legszebb hely, itt a legjobb élni, és ezért ideköltöztek. Az egyik részt vevő hölgy mesélte, hogy menekülésük után, 1957-ben édesanyjával Párizsban a metrón utaztak, amikor előttük színpompás öltözékben egy férfi szállt fel. Édesanyja halkan felhívta lánya figyelmét a furcsa látványra: „Nézd, itt egy homokos!” A férfi nem fordult meg, amikor magyarul, de jó hangosan hátraszólt: „Asszonyom, nem vagyok b…zi, és ha akarják, bármelyikükön, vagy ha szeretnék, akár mind a kettejükön ezt bármikor szívesen bebizonyítom!” A 70-es években egy kollégával Bécsben a külföldön az egyetlen magyar könyveket forgalmazó Püski-könyvesbolt előtt álltunk, és nézegettük a kiadványokat. Egy színes turbánt viselő afrikai állt meg mellettünk. Amikor meghallotta, ahogy beszélünk, csodálkozva hozzánk fordult: „Maguk is magyarok?” – jelezve, hogy természetesen ő az. Londonban a magyar származású gyerekek a „hétvégi iskolában” tanulták, gyakorolták a nyelvet. Itt egy 4-5 éves kislány szólalkozott össze egy Brazíliából érkezett csokiszínű csöppséggel. A szőke kislány mindkét szülője magyar volt. Édesapja a BBC-ben újságíró, édesanyja a londoni Univer­sity College könyvtárosa volt. Így nem meglepő a kislány választékos szóképzése, amikor ezt bömbölte: „Tanító néni! Ez a k…rva szerecsen elvette a babámat!” Itt bizonyosodott be, amit az egyik visszidens a találkozón mondott: „Nem az a magyar, akinek a felmenői magyarok, hanem akinek az unokái is tudnak magyarul.”