Rejtő Ildikó, és az ő harcos kitörései

Nem sok esélyt adtak a pályafutásának, ugyanis halláskárosodással született. Megtanult szájról olvasni, de az edzője gyakran kénytelen volt leírni a tanácsait és az utasításait, mert fejvédőt viselve nem mindig láthatta rendesen a tréner szájának mozgását. Olyan zajos a székesfehérvári kávéház, amelynek asztalánál beszélgetünk, hogy a törékenynek tűnő idős asszony felém fordulva jelentős hasznát veszi e képességének, miközben én a körülöttünk ricsajozók miatt alig hallom, amit válaszol: szerencsére azért a magnó megbízhatóan működik.   

– Minden nehézség ellenére miként lett a világ legjobb vívóinak egyike? Hogyan kezdődött ez a történet?  

– Érdekesen, szerencsésen alakult ez nálam, mert az általános iskolás testnevelő tanárnőm vívó volt. Pontosabban párbajtőrözött, aki azért javasolta nekem ezt a sportágat, mert hátgerincferdülést állapítottak meg nálam. Ő úgy gondolta, hogy a vívóállással jó irányba tudjuk korrigálni a gerinc ferdülését. Azt javasolta, hogy bal kézzel vívjak, mert akkor egy éppen ellenkező egyensúlyt tudunk kialakítani a gerincemen. Szerencsémre balkezes voltam, ezért aztán bal kézzel kezdtem el vívni a tanárnőm tanfolyamain. Különösen alakult az élet, mert hat év után már egy csapatba, és egy világbajnoki döntőbe kerültem korábbi testnevelő tanárommal, Nyári Magdával. Így aztán a római ezüstérmes olimpiai csapat névsora ez volt: Juhász Katalin, Kovácsné Nyári Magda, Rejtő Ildikó, Sákovicsné Dömölky Lídia, Székely Tiborné. Az 1960-as évet írtuk akkor.  

– Öt olimpián vett részt. Melyik volt a legkedvesebb, legemlékezetesebb? 

– Számomra természetesen a tokiói, mert ott egyéniben és csapatban is aranyérmes lettem. De az az olimpia nem csak az aranyak miatt maradt örökké szép emlék, hanem a tisztelettudó, barátságos japán nép miatt is. Maga az ország, Japán felejthetetlennek bizonyult.   

– Milyen érzés átvenni egy olimpiai aranyérmet? 

– Csodálatos. Nincs annál nagyszerűbb, mint amikor ott áll az ember az emelvényen, és játsszák a Himnuszt. Leírhatatlan érzés, ami a sportolót akkor megérinti.  

– Kinek köszönhette a legtöbbet azon az úton? 

– Elsősorban a már említett Nyári Magdának, aztán későbbi edzőmnek, Hatz Józsefnek, „Szepi” bácsinak, világhírű vívómesterünknek. Sokat foglalkozott velem és szerencsémre ő is balkezes volt, ezért aztán elsősorban balkezes iskolákat adott nekem, de időnként átvette a tőrt a jobb kezébe, és akkor jöhettek a jobbkezes vívások. Így mindkét kezű ellenféllel jól, eredményesen tudtam mérkőzni.   

 -­­­­– Ez volt az erőssége, vagy akadt más is? Több helyen olvastam, hogy rendkívül finom technikával, nyugodtan és határozottan vívott. 

– Volt más is. Hosszú kitöréseket tudtam végrehajtani, mert szinte megnyújtott az edzőm, és pontosan tudtam vezetni a pengét. A gyorsaság, a szorgalom, a kitartás, ezek léteztek bennem, így tudtam eredményt elérni.  

– Mi volt és mi a titka a magyar vívóknak?  

– Mindig jók voltunk, különösen a férfi kardozók, aztán következtünk mi, női párbajtőrözők. Természetesen elsősorban a mestereinknek köszönhettük, hogy belőlünk ilyen jó vívókat neveltek. De most is vannak remek eredmények, elég a háromszoros olimpiai, kétszeres világ- és háromszoros Európa-bajnok magyar kardvívóra, Szilágyi Áronra, vagy a kétszeres párbajtőr olimpiai bajnokra, Nagy Tímeára gondolni. 

– Mit szól a székesfehérvári olimpiai emlékmű tavalyi megszületéséhez?  

– Nagyszerű alkotás, amely nagy dolgokhoz kötődik. Jó, hogy itt méltó módon tudunk a tizenhat aranyérmet hozó 1952-es olimpia összes érmes résztvevőjére emlékezni. Sajnos közülük már csak hárman élnek, Keleti Ágnes például már 102 éves, és sajnos egyikük sem tudott eljönni a tavalyi avatásra.  

– Lehetne itt az olimpiai eskütétel? 

– Szép gondolatnak tartom, jó lenne, ha meg is valósulna.