Méltósággal emlékeztek meg Lepsényben a település I. világháborúban elhunyt vitézeiről

Gyóni Géza két versét is hallhattuk a lepsényi első világháborús emlékmű előtt Kovács Tamara és Oláh István előadásában pénteken délután, az első világháború hősi halottaira emlékezve. Az Esthajnal Nyugdíjas Klub énekkara első világháborús katona dalokat énekelt, amelyek minden sora a fájdalomról és a veszteségről szólt, mert a háború páratlan pusztítása nem szülhetett mást: csak egyéni és nemzeti veszteséget.

A temetőben nyugvó halottak az élők emlékezetében élnek tovább. A halottak napja a katonai temetőben, különösképpen a hadifogoly temetőkben, az élő lelkiismeret ünnepe is, ahogyan Borsos György fogalmazott az ünnepség elején. Mint mondta, Európa a XX. században kétszer hajtott végre öngyilkossági kísérletet. A történelemkönyvek ezen kísérleteket világháborúnak nevezik. Európában ezért, minden első és második világháborús katonai és hadifogoly temető, minden első és második világháborús emlékmű egyben az európai önpusztítás emlékműve is, amelyek a túlélő európai lelkiismeretet hivatottak szólongatni.

“Hasztalan kerestünk hiába kutattunk ősi magyar Kárpát bércei között.
Könnyben, fájdalomban estére jutottunk,  porsátorunk  végre ide költözött.
Nem nekünk, te érted itt ez a gránit, hogy aranybetűkkel hirdesse neved s őrizze porunkat a feltámadásig, mikor Krisztusunknál egyesül veled.”

Salamon Béla polgármester ezt, a lepsényi temetőben található sírfeliratot idézte, nem véletlenül. Az első világégést követően, nem volt az országban olyan hely, olyan család, ahol ne siratták volna a fronton odaveszett apát, fiút, férjet, testvért, barátot. 
–  Azért jöttünk itt össze, hogy a múlt tükrében valóban megértsük a jelen problémáinkat, lehetőségeinket és ebből adódó kötelezettségeinket – hangzott el a polgármester ünnepi beszédében.

A sírfelirat készítője egy édesanya volt, aki harminchat éven át várta, hátha hírt kap fiáról, de hasztalan. Úgy kellett sírba szállnia, hogy a 21 évesen háborúba vonuló fiát soha többé nem látta, nem hallott felőle, talán csak a halálhírét. Egy megszakadt anyai szív fekszik abban a sírban és mennyi hasonló, fájdalmában megrokkant szív maradt a háború végével nemcsak az országban, de egész Európában. A fiú Berki József volt. Az emlékműre felrótt nyolcvannégy név között a hetedik. Elment és soha nem tért vissza. 

Vajon éreztek hasonló fájdalmat azok, akik ezeket az esztelen vérengzéseket elindították vagy nem állították meg még időben? Gondolnak ezekre a szükségtelen fájdalomra azok, akik most is háborúkat robbantanak ki? 
Sosem tudjuk meg, csak mély fájdalommal és részvéttel emlékezünk elveszett hős elődeinkre, akiknek talán csak annyit adott meg a sors, hogy háborúba menjenek.