Hitvallás az őszi ködben - A reformáció emléknapját ünnepelték Alcsútdobozon (képgaléria)

Tavaly teremtettek – szándékuk szerint – hagyományt a reformáció emléknapján a megemlékezésről. Lendvai Sándor református lelkészt kicsiny erős református egyházközség hívta meg Alcsútra és Dobozra, mert a település 1950-ben egyesült Alcsút és Vértesdoboz összekapcsolásával, de tradicionálisan két egyházközségük van azóta is. Két gyönyörű, rusztikus református templom áll elég közel egymáshoz, a hajdani maroknyi protestáns közösségeknek volt erejük és tehetősségük megépíteni őket, ma nem is értjük, hogyan. Miből. S a gyorsan változó világ, a csapások, a háborúk, a rendszerek nyomán, az új és új házak épülésével a legszebb és leginkább néznivaló büszkeség ez a két templom ma is. Az ifjú Lendvai Sándor ama régi prédikátorokhoz hasonlatosan terjeszti az Igét a 21. század keresztényi megingások közepette. Mély hittel, nagy elhivatással. Beszédei az interneten is hallhatók, mert ha Lendvai nagytiszteletű úr mindig kihangsúlyozza, mit jelent a reformáció – visszatérés az eredetihez, közel Jézushoz - a mában él. A napi élet átszüremlik bibliai idézetein, összekapcsolja a kétezer éves igazságokat e motorizált és informatikai kalandokkal teli világunkkal. Nem erőltetett asszociációkkal.

Az alcsúti templom renoválása folyik, a bejárati lépcső szétbontva, ezért a konfirmálást a szomszédos gyülekezeti házban tartották. Azt is teljesen felújítják, szebb lesz, mint rég. Modern anyagokkal is lehet szépet alkotni. A pályázat révén a hátsó traktusban lévő ugyancsak lepusztult lakást is rendbe hozzák. S nagy öröm: öten konfirmálnak. Egyikük negyvenesztendős felnőtt megtérő, a többiek középiskolások. Úrvacsorát vesznek a kenyértörés mindig megható rítusával, egy kehelyből isszák a Jézus megszentelt vérét jelképező bort. A falu legidősebb asszonya, Etelka néni kilencvenöt éven túl, gyalog jön a templomba vasárnaponként. A tiszteletes neki, s a másik idős, nehezen járó Liduskának helyébe viszi az úrvacsora drága ételét, italát.

Másnap, az óraátállítás miatt lezuhanó sötétségben, a párálló ködben megindul a kis menet a faluvégről az alcsúti templomig, majd a dobozihoz érnek. Kíséri és fogadja őket a harangszó, az ugató kutyák, a polgárőrök lassú két autója vigyázza elöl-hátul a fáklyával lépegetőket. Elöl a lelkész a palástban, mögötte a két presbiter - óriások, énekelnek. A magas termetű Mészáros János Elek és Tima János, a gyülekezet oszlopai. Minden értelemben.

A dobozi templom nyitva, s Lendvai Sándor – mint mindig – ezúttal is veretes, komoly beszéddel szolgál. Tavaly nem titkoltan azzal a szándékkal is kívántak a falujukon végigvonulni, hogy a tökfaragó, boszorkányos idegen mulatság térhódítását ellensúlyozzák némiképp. Nem ostoroznak senkit, mondja a lelkész, de halottainkról van saját hagyományunk megemlékezni. A hitről, Jézusról szólni, gondolkodni pedig aligha lenne időszerűbb, mint manapság. A fogadalom és az ígéret közti különbségekről, a kibúvókról beszél, s hogy milyen kifogással maradunk távol az istentiszteletről. És a zsebben felejtett Igéről, ami ott is marad.

A közös ima és ének a hosszú séta végén lélekemelő élmény. Utána a szeretetvendégség a szerény kis dobozi gyülekezeti teremben pedig nem is lehetne családiasabb. A falon rég porladó bajszos presbiterek képei. A mostaniak között nők – lányok, asszonyok segítik papjukat és a közösségüket. Számtalan okunk van örülni, így kezdte két napja a prédikációját a lelkész, s csakugyan. Van miért imádkozni, de mindig van mit megköszönni is a szabadító Istennek.