Gőzölgő tea a hideg éjszakában

Sötétedés után nem sokkal még egy utolsó simítás a Szociális Utcai Szolgálat feliratú autó rakterében: tea, kenyér, meleg étel és takaró – minden megvan, konstatálja Giczy Tamás és Olaszy József, a Krízis­kezelő Központ két fiatal munkatársa. Ez az az időpont, amikor az átlagember – ha van neki – becsukja maga mögött otthona ajtaját, felkapcsolja a villanyt és feltekeri a fűtést. Sorban gyulladnak a fények az ablakok mögött. A teajárat, forró itallal a csomagtartóban, útra készen áll, ahogy a járvány idején minden hétfőn, szerdán, pénteken. Bejáratott útvonalon haladunk, az előre lebeszélt állomásokon várják az emberek az autót. Ahány állomás, annyi tragikus, nehéz sors.

Egy garázssoron állunk meg először, az idegent mo­gorván, a teajáratosokat tisztelettel fogadják. Fogják az ételt és az italt, s pár szó után mennek is. De azért kiderül, évek óta bérlik nekik ezeket a garázsokat valakik, ők pedig apró­pénzért dolgoznak valahol. Munkásruhájuk tiszta, rendezett. Nem sokkal messzebb egy erdő széle következik. Két nő várja a járatot, sátorban élnek. Fejükre húzott kapucni és maszk védi őket a hidegtől és a tekintetektől. – Van kályhánk, nem fázunk – nyugtatnak meg, amikor annyit tudok csak kérdezni, mennyire volt kemény számukra az elmúlt napok kegyetlen hidege. Egyikük dolgozni jár, másikuknak nincs munkája. Így van ez minden állomáson, később rájövök. Egymás mellett élő „szomszédok” jönnek elő a sötét zugokból, zártkertekből, erdők mélyéről, ahol mindenki úgy él túl, ahogy telik tőle. Régi ismerősök, van, aki évtizedek óta él az „utcán”. Azért az idézőjel, mert itt most egyetlen olyan ember sem volt, akinek ne lett volna valamiféle fedél a feje felett. – Az idei tél viszonylag könnyebb és nyugodtabb volt – mondják a teajáratosok. – Sokan bementek a szállóra.

Minden állomáson szóba kerül a Covid-oltás is – pénteken esedékes számukra, várják őket a központban, ha jelezték, hogy kérik. Szinte mindannyian élnek a lehetőséggel. – Épp elég nehéz a vírus nélkül is – mondja egyikük. – Kicsi a nyugdíjam, nem jönnék ki belőle – mondja az egyik nő, miért kéri a meleg ételt s jár az ebédért is mindennap. Mások munka mellett is örülnek az ellátásnak.

– Hetvenkét éves vagyok, nézzen rám! Mégis mindig van valami munka – mondja fejébe húzott usankával az ember, és mutatja kemény, nagy tenyerét, s átfogja vele asszonya vállát. A nők csendesek, elfordulósak. Gyerekek, családok vannak valahol mögöttük az életben. – Van egy lányom, tizenöt éves. De nevelőszülőnél él, nem ismerem – meséli egyikük. – Az asszonynak hat gyermeke van – mondja büszkén egy férfi, és noha a családi viszonyokat nem bogozzuk ki, azért az is kiderül: neki pedig tizenhét unokája. Van olyan, aki párja halála óta egyedül él. – Nem félek, tőlem már mindent elvettek, amit lehetett – mondja egy városszéli állomáson valaki. A sötét estében is látszik fekete szemében a szomorú fény.

Holdvilág kísér minket mindenhová. És hiába mondja egyikük valamiféle szilárd jókedvvel, ő bizony semmin sem változtatna, ha újrakezdhetné, ezt hallva is nehéz az ember lelke. Nem ítélkezünk, a teajáratosok is teszik a dolgukat. Jöjjek gyakrabban, mondják, miután meghallják, ki a szociális munkásokhoz csatlakozott idegen. Dicsérik őket, s megköszönik a munkájukat.