Az én kedves kis falum – Nagyveleg

Neve egyes feltevések szerint Árpád vezér legnemesebb vitézéről Velekről kapta. Írásos emlékeink 1230-ban említik először és mivel a csókakői uradalomhoz tartozott, előbb a Csákok, majd a Rozgonyiak birtokolták a települést, mely Mátyás korában már Nagy Veleghként szerepel az iratokban.

A falu a török kivonulása után virágzott fel újra, mikor Trencsén megyei tótokat, Vas és Veszprém megyei magyarokat telepítettek be az elnéptelenedett településre, megígérve nekik a szabad vallásgyakorlatot. A lakosok éltek is a lehetőséggel, 1746-ban megalakult a nagyvelegi evangélikus egyház, melynek gyülekezete azonnal megkezdte a gyermekek oktatását és onnantól kezdve kétszáz éven át töretlenül folyt általa a tanítás egészen az államosításig. Összefogással, sok munkával megépült 1784-ben a templom, de 1796-ban az egész falu leégett. Hitték: Erős vár a mi Istenünk, nem hiába, mert országos gyűjtésből újjáépült a templom, az iskola, a tanító háza és lelkészlak is.

A Grünfeldek segítségével az első világháború után jelentős ütemben indult fejlődésnek a falu. Cselédlakásokat húztak fel, vallásuknak megfelelően katolikus templomot építettek és szeszgyárat is létesítettek, ahol munkát tudtak adni a velegi lakosoknak. Természetesen a szokásoknak megfelelően az uradalmi központban kastélyt is épített az iparral és kereskedelemmel is foglalkozó család, mely leginkább nyaranta látogatta Nagyveleget. Talán nem is tudták, hogy milyen örökre szóló szövetség köttetett akkor a Grünfeldek és Nagyveleg között.

A kastély a birtokosoktól a faluhoz került, így válhatott az épület Veleg közéleti központjává. A falai közé fogadta az óvodát, sőt, rövidebb időre a helyi iskolát is. Az ifjúsági klub az alagsorban tartotta csapatépítő rendezvényeit, míg a közeli sportpályán dicsőséget halmozó focicsapatnak, a környéken először, modern, folyóvízzel ellátott öltözőhelyiséget biztosított. A település vezetésének is otthont adott, ha kellett és a helyi evangélikus közösség is mindig nagy becsben tartotta és tartja. Most rendezvények színtere, ahol esküvők és művésztáborok váltogatják egymást, miközben elsősorban turistaszállóként működik.

Hogy mit tehetnek Nagyvelegen a turisták? Szinte bármit, ugyanis nincs olyan pontja a településnek, ahonnan ne lehetne látni a Bakony házak fölé magasodó, sötét csúcsait. Völgyekkel tarkított hegyek, sötét erdőkkel borított meredélyek veszik körül, melybe 10 százalékos lejtőkön át vezet az út.

De nem csak Mór felé lehet menni, mert bár zsáktelepülésként tarják nyilván, sosem volt az. A közeli, legalább ilyen festői foglalatba helyezett Bakonycsernye könnyedén megközelíthető egy keskeny de szép tájakon futó úton.

A Mór felé vezető út mellett hullámzó szántóföldek és facsoportok váltogatják egymást és míg alant csillog a horgásztó tükre, addig az Öreghegyen művelt szőlők sorai kapaszkodnak az évezredes rögbe. Feljebb a helyi borosgazdák fogyatkozó, de még kitartó csapata életet visz a pincesor présházainak mélyére. A barátok, sógorok és komák többsége már nem fiatal, így miközben minden kéz Ezerjó borral teli pohárra tapad, egyre messzebbre nyúlnak vissza az időben, feledhetetlen emlékeiket felidézve. Néha odáig is elmerészkednek, hogy őseik szájhagyományát felidézve elképzelik, hogyan is nézett ki Kis Veleg, ami a tűz martaléka lett. Nyoma sincs már annak a településnek, ezért Faluhely a neve. A présházak előtti padról nyílik az egyik legszebb vértesi panoráma, melyben a zöld hegyvonulat közepén szinte világít a hófehér csókai vár.

Ki itt születik vagy idelátogat, az marad

Élnek a faluban nagy múlttal rendelkező családok éppúgy, mint frissen érkezők. A közös bennük az, hogy a település teljesen rabul ejtette őket.

Nagy Sándorné, jó kotlós módjára maga körül tartotta a családi fészek fiókáit, sőt, mások pelyhes utódait is. Bözsi néni túl van a kilencvenen, de még mindig „kottyog” a fészekaljának, melyben három gyerek, hét unoka, 11 vér szerinti dédunoka és kilenc „gyütt” számára is van hely. Hiába a sok csibe itthon, kettő Angliában van, akik miatt összeszorul a torka. Mindig Nagyvelegen éltem és csak akkor készülök elmenni innen, ha majd kivisznek a temetőbe – mondta.

Miklós Krisztina párjával 2017 nyarán költözött a faluba, elsősorban Mór közelsége miatt. A művész házaspár azóta itt éli meg az alkotás örömét és tavaly már alkotótábort is szerveztek a kastélyban. Krisztina így emlékszik vissza az érkezésre: – Nagyon kedvesen fogadtak minket az emberek. Ismeretlenül is azonnal köszöntek és részei lehettünk az összetartó közösségnek.

Gellér Vilmos úgy fogalmazott: – Itt születtem, ahogy a felmenőim és a gyermekeim is. Ideköt minden, a földek, az épületek, az erdők, az emlékek. A lányom itt él, ám a fiam sajnos elköltözött. Itt alapoztam meg az életem és most is itt élem a mindennapjaimat. A Szőlőhegyen a többi borosgazdával gyakran felemlegetjük, hogy Nagyveleg a szorgalmas lakóknak köszönhetően lett olyan és az, ami, igazi otthont nyújt. Azért fejlődött sokat az elmúlt időszakban, mert mi, helyiek, egymásnak segítve tudjuk elképzelni a világot.

Kapcsolódó oldal:

[embed]https://www.feol.hu/az-en-kedves-kis-falum/[/embed]