Nagy a vízhiány a halastavakban, a horgászok a gazdaságra mutogatnak

– Amikor drasztikusan apad a Velencei-tó, időről időre elterjed a hír, hogy azért történik mindez, mert a Dinnyési Halgazdaságba kerül a víz. Mi igaz ebből?

– Ilyen időszakban egyenesen az a vád ér minket, hogy lopjuk a vizet a Velencei-tóból – válaszolt Szabó Krisztián, a tógazdaság ügyvezetője. – A vízügy képviselői is bejelentették: mi napi ezer köbméter vizet kaptunk-kapunk szűk másfél hónapon át, összesen ötvenezer köbmétert. Lehet, hogy egy hétköznapi ember számára ez nagyon soknak tűnik, de a Velencei-tó szintjéből ez csupán két milliméternyi apadást jelent. Miközben a tó a nagy melegben napi fél–egy centit párolog: ez szívja a tó vízkészletét, ezért alacsony a vízszint.

– Láttam, hogy önöknél is nagyjából fél méterrel az üzemi szint alatt vannak a tavak…

– Így van. A mi fő vízbázisunk a halgazdálkodáshoz a Császár-víz. Ám a tavaly őszi és téli csapadékhiány annyira elapasztotta ennek az egyébként jó hozamú pataknak a vízkészletét, hogy idén alig tudtunk belőle vizet kiemelni, a nyár elejére ki is száradt a csatorna. Nekünk az éves működéshez 553 ezer köbméter víz kivételére van engedélyünk, ami egyébként már egy nagyon csökkentett mennyiség. Ha ez a Császár-vízből nem lehetséges, lehetőségünk van 100 ezer köbméter kivételére a Velencei-tóból. Én is belátom, hogy aszályos az idő, ezért állapodtunk meg úgy a vízügyi igazgatósággal, hogy e mennyiségnek csak a felére, 50 ezer köbméterre tartunk igényt a nyári időszakban. Megnéztem az elmúlt öt-hat év adatait, s rendszeres az olyan esztendő, amikor csak a töredékét kaptuk meg az engedélyezett (553 ezer köbméter) éves vízmennyiségnek, 2019-ben például csupán 226 ezer köbméter jutott nekünk.

– Miként jósolja, mennyi idő kell ahhoz, hogy helyreálljon a természet rendje?

– Szerintem szeptember végéig biztosan rezeg a léc, várhatóan az a hónap is meleg lesz, mint ahogyan az volt az elmúlt években is. Százhektáros területünkből hét hektár nincs víz alatt, mert azt a mennyiséget is felhasználtuk a többi tóhoz. Sok tavunk azért van üzemi szint alatt, mert a jelenlegi pótlásból csak oda juttatunk vizet, ahol már nagyon nagy a baj: az ivadéknevelő tavakba, azok a legérzékenyebbek.

– Eközben a nyaralók azért panaszkodnak, mert szinte mindennap esik. Ez miért nem segít?

– Mi, „halasok” és vízgazdálkodók ezért a téli, illetve kora tavaszi úgynevezett zöld árt szeretjük. A felszíni vizeknél a téli csapadék a fontos, mert a fagyos földön olvadáskor összegyűlik a vízgyűjtő területen, majd teljes egészében levonul, feltöltve a Zámolyi- és a Pátkai-víztározókat, a Velencei-tavat, és persze olyankor jut víz bőven nekünk is.

– Abból a mennyiségből tudnak őszig gazdálkodni?

– Általában igen. Hozzáteszem, hogy a mi gazdaságunkban a száz hektár feltöltéséhez, átlagos egyméteres vízszintet tekintve, egymillió köbméter víz szükséges. Az évközi párolgási, szivárgási veszteségünk félmillió köbméter, azaz alaphangon nekünk másfél millió köbméter friss vízre lenne szükségünk évente a normális gazdálkodáshoz. A régi engedélyünk egyébként egymillió-nyolcszázezer köbméterre szólt. Gazdaságunk a hatvanas években létesült, a hetvenes években épült meg a Zámolyi- és a Pátkai-víztározó, ami már eleve érvágást jelentett nekünk. Majd az éghajlat teljesen kiszámíthatatlanná vált: viharok jönnek és mennek, a csapadékos idő pedig el­tolódik.

– A két tározó megépítése miért jelentett gondot?

– Mert üzemi szinten majdnem 17 millió köbméternyi vizet tartanak vissza, ami egyébként lefolyna a Velencei-tóba, illetve hozzánk. A tározókat eredetileg azért építették, hogy kiegyenlítsék a vízszint ingadozását, azaz a csapadékos idők sok vizét felfogja, aztán az aszályosabb időkben eljuttassa a Velencei-tóba és – urambocsá – hozzánk, de a tározók horgászati célú hasznosítása ezt már erősen korlátozza. Egyébként mi is részt veszünk a vízgazdálkodásban. Igaz, nem sok olyan év akadt, de néhány biztosan, amikor rendkívül erős tavaszi olvadáskor rajtunk keresztül kormányozták el a vizet, hogy a nyaralókat ne öntse el. Nekünk ilyen szerepünk is van, bár ebből csak annyi látszott, hogy nem csapott ki a medréből a Velencei-tó.

– Ettől, azt hiszem, még jó ideig nem kell félni. Ha az ideálist vesszük száz százaléknak, akkor most milyen aránnyal dolgozik a gazdaság?

– Nehéz ezt megbecsülni, mert pontos adatot majd csak az őszi halászat idején tudok mondani, de 70 százalék alatt vagyunk, az biztos.

– Önöknek létkérdés, ezért gondolom, figyeli a különböző klímaváltozással kapcsolatos elméletek megszületését. Melyiknek hisz?

– A voksomat nem teszem le egyik mellett sem, de azt tapasztalom, hogy összemosódnak az évszakok. Ez mindenképpen károsan hat a magyarországi haltenyésztésre, többek között meg­zavarja a halak ívását, ami idén is hetekkel tolódott el. A viharok ugyancsak rendkívüli módon megviselik a halakat, ugyanúgy, mint az embereket. Károsan befolyásolja az étvágyukat, a víz oxigénforgalmát, illetve az iszapgázok feltörését. Idén pedig külö­nösen korán, már júniusban elkezdődtek a viharok. Szegény embert még az ág is húzza: éppen az elmondottak miatt vagyunk túl egy közel százmázsás halpusztuláson. Tehát eleve mínusszal indultunk, ráadásul most vissza kell fogni a termelést a vízhiány miatt.

– Miként tudják életben tartani a gazdaságot?

– Rengeteg szivattyúzással. Minden vizet visszaforgatunk, amit csak lehetséges, s legyen bármilyen kevés az eső, azt is felfogjuk: a rendszerünk rendkívül víztakarékos.

– Azaz nincs igazuk az önökre mutogató horgászoknak?

– Véleményem szerint mind a Dinnyési Halgazdaság, mind a vízügyi igazgatóság messzemenőkig szem előtt tartja a horgászok érdekeit, hiszen például a Pátkai- és a Zámolyi-víztározók azért nincsenek soha leengedve, mert halasítva vannak. Egyébként sem mondhatja senki, hogy nem törődünk a Velencei-tóval, hiszen a Mohosszal komoly megállapodásunk van: a velencei-tavi őshonos nyurga pontyokat mi szaporítjuk. A nálunk előnevelt ivadékot telepítik vissza, ráadásként pedig térítésmentesen évi egymillió zsenge pontyot is ajándékozunk a tónak.