A régi időkben gyűjtötték, félretették az ócskavasat is

Hagyományos ökológiai tudás 4. rész

Lendvai Tibor előadásában a paraszti gazdálkodás, a paraszti szemlélet sűrűjébe adott betekintést: milyen jó példával jártak előttünk a régiek a klímavédelem modern­nek gondolt témájában. Kitekintést adott az úgynevezett fokgazdálkodásról, amelynek lényege az volt – még a nagy volumenű Kárpát-medencei folyószabályozások előtt –, hogy árvíz idején az ártéri tavakat feltöltötték vízzel, mintegy csapdába ejtették a vizet. Nem a gátak kiépítésére koncentráltak. Az így megállított vizet később, a rendre eljövő aszály idején öntözésre használhatták fel. Felelevenítette azt is, hogy a népi építészet mindenhol azt a természetes építőanyagot hasznosította, ami helyben volt. Erdélyben, illetve Nyugat-Magyarországon a fa volt a jellemző építőanyag, a Balaton-felvidéken és az Északi-középhegységben a kő, mindenhol máshol a föld. Szó esett aztán a mosásról és a tisztálkodásról is. A szappanról, amelyet a parasztok maguknak főztek, hulladékanyagból, hamuból, zsiradékból. Ezzel Lendvai Tibor rá is tért egy újabb – ma is divatos – környezetvédő attitűdre, az újrahasznosításra, újrafelhasználásra, vagyis a magyar paraszti társadalomban erősen jelen lévő értékmegőrző szemléletre.

A régi időkben gyűjtötték, félretették az ócskavasat is

– Amit nem evett meg az állat, az kiment a trágyadombra, és tápanyagot adott a kertnek. A papírhulladékba – később az újságpapírba is – csomagolták be a szalonnát, miegyebet. A papírhulladék jó volt a begyújtáshoz is, vagy akár vécépapírnak, így végül ez is a trágyadombon kötött ki – mondott példákat. – Erről jut eszembe, amikor még pottyantós budik voltak a házaknál. Nos, én láttam olyat, hogy egy német rohamsisakkal merte ki egy ember a budi tartalmát, és az is ment ki a kertbe. Értékes táp­anyag, jobb, mint a műtrágya – magyarázta.

– Aztán az egyéb éghető hulladékok – folytatta –, ment a tűzbe a kukoricacsutka is, a kukoricaszár, amit már az állatok is meghagytak. A gyékényszárral is fűtöttek vagy főztek – sorolta.

– Az ünnepi ruhából hétköznapi ruha lett, hogyha elhasználódott, aztán munkaruha, vagy akár kapcarongy, amit a csizmába tekertek, vagy rongyszőnyeg, vagy pelenka a gyereknek, vagy betét az édesanyának, merthogy nem volt más. A törött üveget, kerámiát is el tudták használni, hiszen az rendkívül jó hőtartó: beépítették a kemence aljába jó vastag rétegben, és ha az egyszer átmelegedett, nagyon sokáig tartotta a hőt – mondta Lendvai Tibor.

– Vagy vegyük a kapát! Amikor megvették az új kapát a kovácstól, akkor az előbb férfikapa volt, hiszen nagy volt. Aztán évtizedek múlva a sok élezéstől, reszeléstől kopott, női kapává vált, majd újabb idő és élezések után répakapa lett belőle, vagy gyerekkapa. Amikor már annak se volt jó, akkor lett belőle ócskavas. Gyűjtötték, félretették az ócskavasat is. Hogy aztán amikor jött a cigánykovács, odaadhassák neki, vagy elcserélhessék valamire, vagy éppen abból a vasból foltozta meg a cigánykovács az üstöt…

– Később, amikor a huszadik század második felében megjelent a műanyag, pontosan az értékmegőrző szemlélet volt az, ami miatt a műanyaghulladékokat sem szemétként kezelték, hanem ugyanúgy, mint a felsoroltakat: „jó lesz az még valamire”. Elmosták, félretették a műanyagzacskókat. A műanyag csomagolóanyagok közül a tejeszacskókból szőnyegeket, lábtörlőket, szatyrokat horgoltak, de jó volt az szőlőt kötözni is. A fémhulladékok: a huszadik században a falvakban is megjelentek a kisgépek, ott voltak a motorok. A régi, kiszuperált motorokból mindenfélét összeraktak, kistraktorokat, csettegőket… Tehát nem keletkezett szemét. Ahhoz képest manapság a Csendes-óceánban ott úsznak a közép-európányi méretű szemétszigetek, amiket a tengeráramlatok sodortak össze, kettő ilyen nagy szemétsziget van a Csendes-óceán felszínén – fogalmazott az előadó.

Hagyományos ökológiai tudás 1. rész

Hagyományos ökológiai tudás 2. rész

Hagyományos ökológiai tudás 3. rész