A távoli víz nem jó, ha közel a tűz – Fási László kollégánkra emlékezünk

Február 24-én a közgyűlés zárt ülésén döntött: a Penna Regiával mond köszönetet Fási Lászlónak sok évtizedes munkájáért.

Fási László 1975-ben szegődött a Fejér Megyei Hírlaphoz barátja, Baranyi Pál akkori gazdasági rovatvezető invitálására, s dolgozott itt nyugdíj után is. Még nemrég is bejárt az archívumba. Az utolsó időkben digitalizált, régi negatívokat kezelt bámulatos, számára magától értetődő precizitással. A megyei fotóriporter Európát is járta, ha arra meneteltek a mieink. Ő fényképezett 1985-ben a madridi Bernabéu stadionban is, ahol a Videoton SC legyőzte a Real Madridot az UEFA-kupa döntőjének visszavágóján. Hogy csak egy példát említsünk.

Fási László február 27-én elhunyt.

A március 15-i díjátadáson felesége, Kati vette át a díjat Cser-Palkovics András polgármestertől.

Szombaton volt Laci végső búcsúztatója.

– Újságírói pályafutását már itt [Székesfehérváron] kezdte, 1975-ben lett a Fejér Megyei Hírlap munkatársa, miközben újságírói diplomát és fotóriporteri végzettséget is szerzett. Fényképeiben mindvégig viszszaköszönt az az érzékletes látásmód és tisztaság, amely életét, élethez való viszonyulását is jellemezte. A folyamatosan pörgő, utazgatásokkal teli szerkesztőségi élet nem csak élményeket és szakmai fejlődést, de mély és őszinte barátságokat is hozott számára – hangzott el. – Ki sokat szól, keveset beszél. Különösen igaz volt ez Fási Lászlóra. Ha szólt, annak célja volt. Ha szólt, annak súlya kellett, hogy legyen. Tartalma. Fási László kivételes intellektusáról tanúskodik, hogy még idős korában is könnyedén idézett sorokat Arany Jánostól, Shakespeare-től, vagy éppen József Attilától. Nemes és végtelenül szerény lélek volt, aki a nagy költők útmutatása alapján élt és akinek hatalmas szíve volt. Családjáért, barátaiért, de még nem közeli ismerőseiért is önzetlenül tett meg mindent, ami csak tőle telt. Ahogy az utolsó időkben a hozzá közelállók is minden tőlük telhetőt megtettek gyógyulása reményében. Súlyos betegségét is végtelen fegyelemmel, bámulatos akaraterővel viselte, harcolva a kórral az utolsó pillanatig. Egy igazi jellem búcsúzik ma tőlünk – szerető férj, kivételes apa, testvér, unokabáty, barát, munkatárs. Vagy ahogy Ő maga mondaná, szerényen: Fási László. Üresség helyett maga után hagyva az útmutatást: „Fölébem hajolj, lásd, hamu vagyok, belőlem csak jövőd jósolhatod.” /Majer Tamás/

Az én rövid boldogságom

Olyanok voltunk a nyolcvanas években, akár egy indián tábor, amely makacsul ellenáll a sápadt arcúak hódításának. Bár nyilvánvalóan pártlap volt a Fejér Megyei Hírlap (mint ahogyan mindegyik megyei lap), az eszmét még azon újságírók közül is csak kevesen vették komolyan, akik az elvárásnak engedve beléptek a pártba. Mi többiek, szorosabb baráti körben csak „cuci”-nak neveztük a szocializmust, azaz a rendszert: ez a két szótag a maga lenéző egyszerűségével jól hangsúlyozta, amit úgy általában a körülöttünk lévő világról gondoltunk.

Fási Laci volt abban az egyik legjobb, hogy – akár az indiánok –, valamelyik jellemző tulajdonságáról ítélte meg és nevezte el a kollégát, s ez a név, ha találó volt – márpedig majdnem mindig annak bizonyult – többé-kevésbé rajta is ragadt a szerencsétlenen.

Ennyi idő távolából már csak kevesen vagyunk, akik tudjuk, kik voltak ők, s mivel már zömmel odaát vannak Lacival, most nem emlegetem fel őket. Fási László nagyon keveset beszélt, de ha megjegyzést tett, akkor a témát általában le is zárhattuk, mert a további szó csak több lett volna, jobb nem. Én nagyon jól elvoltam a hallgatásával is, környezetünket a Tiszti Klubban azzal őrjítettük meg, hogy órákig tudtunk egyetlen szó nélkül sakkozni, csak a poharakat kellett időnként elvinni a tábla mellől. (Mindig vesztettem, csak ritka döntetlenre futotta.) Amit meghallott, az olyan volt, mint a kútba dobott kő, ezért neki azt is elmondtam, hogy disszidálást tervezek.

Most visszaidézem azt a megjegyzést, amit harminchárom évvel ezelőtt pecsételt rá a sorsomra, s amit azóta sincs okom elfelejteni vagy cáfolni. Leszerelésem után megvettem életem első Zsiguliját, egy meglepően jó állapotú autót, nagyon olcsón. Csodájára jártak a redakcióban. Ott ültünk a Tisztiben, áldomást ittunk a vételre, aztán Gregor a lelkemre kötötte, vigyázzak, nincs rutinom, mindent csak lassan és megfontoltan tegyek a kormány mögött. Laci tudta, hogy kár minden szóért. Két hét múlva totálkárosra törtem az autót a Zámolyi úton.

Amikor Laci meghallotta a hírt, elnyomta a Symphoniát a hamutálcában, kifújt egy füstkarikát, s csendesen csak annyit mondott Hemingwayt idézve: „Francis Macomber rövid boldogsága.” /Tihanyi Tamás/

Kikerülte a pillangókat

Uramisten, több, mint harminc éve ismerkedtem meg Fási Lacival, a zorga fotóssal a Fejér Megyei Hírlap szerkesztőségében. Én igen fiatal voltam, ő pedig a legszebb negyvenes éveiben. Fanyar, visszafogott mosolyú, (de nem is, szinte sohasem mosolygott), különlegesen zárkózott férfi, akkor még agglegény. Rágta a cigit, undok volt a nőkkel, de sohasem nagyképű, visszautasítása, karcos modora, ám őszinte szerénysége mögött igaz emberség és pengeélességű ész rejtőzött. Olyan borzasztó fotókat készített rólam, hogy sírtam rajta, vállát vonogatta: nem mindegy? Szóval ezért találtam ki rá, hogy zorga, a zord sajátos szinonimájaként. Néha rám förmedt, hogy minek dumálsz annyit, de sejtetni engedte: valamire becsül. Profi autószakértő (is) volt, a Ladák és Zsigulik idején versenysebességűre buherálták a kollégákkal a kocsikat – vele az élen. Egyszer interjúra mentem vele, valami bordó keleti csodával, száznegyvennel száguldott az autópályán, rezzenéstelen arccal a traktorszerű zúgásban. Rettegésem tetőfokán kértem, hogy lassítson, de zorgán rám morrant: ki is lehet szállni. És akkor honnan?, két táncoló fehér lepke bukkant fel előttünk a semmiből. Laci halálos nyugalommal, de kétséget kizáróan félrekapta a kormányt, hogy a pillangók ne csattanjanak szét a szélvédő üvegén. Hideglelős élmény volt, elállt a lélegzetem. Laci! A lepkék miatt?, nyögtem. Nem válaszolt. De pontosan így történt, ezt kiolvastam a tekintetéből. / Zsohár Melinda /

A mondások embere

A 70-es évek vége felé még csak látogatóként mehettem az egykori szerkesztőségbe. A régi olvasók még emlékeznek, gigászok alkottak a cigarettafüstös falak között: Á. Szabó, Baranyi, Pintér, Gabnai, Sipos, Zsiday, S. Boda, Hollósy, Foltényi, Vaderna, Kabáczy, Orsovai, Kátay, és sorolhatnám. Egy volt, aki „csak” ember maradt: Fási Laci fotós, a matektanár, a gépek és vasak ismerője. A szerkesztőségi masszában az örök önzetlen Laci volt a kovász! Felesége, Kati mesélte tegnap: – Decemberben a kórházban egyszer megállt Laci szíve, újra kellett éleszteni. Előtte azt mondta nekem s a lányoknak: „Maradjatok itt! A távoli víz nem jó, ha közel a tűz.” A sötétség torkában is feszes, velős szavakat használt, mint egész életében. / Nagy Zoltán Péter /