énekelni a hangszeren keresztül

2020.02.16. 11:00

Hogy lesz valaki a zene rabja? Beszélgetés a fehérvári Szabacsi Nándorral

Szemfüles olvasóinknak nem lehet ismeretlen Szabacsi Nándor neve. Nemrégiben, a magyar kultúra napján kiadott cikkünkben nyilatkozott arról, hogy mit jelent számára a kultúra, most többek között arról beszélgettünk vele, hogyan szólította meg, s ejtette rabul a szívét a zene.

Fodor Tímea

Forrás: Szabacsi Nándor

Mikor és hogyan kerültél közeli kapcsolatba a zenével?

Egyértelműen gyerekkoromban. Otthon mindig szólt valami, elsősorban rockzene. 12 éves koromban pedig elkezdtem gitározni, és már akkor tudtam, hogy ez több lesz, mint hobbi. Végül abban az iskolában kötöttem ki, ahol jelenleg is dolgozom. 3 éven keresztül játszottam klasszikus gitáron, de mivel a rock zene vonzott, ezért váltottam elektromosra . Onnantól 4-5 évig rock-metál korszakomat éltem, majd pont az érettségi idején jött képbe a jazz, amit azóta is fő identitásomnak tekintek. Természetesen igyekszem nem keretek közé szorítani magam, szeretek az élharcosa lenni a sehova sem tartozásnak.

Mi a véleményed a jazz-ről?

Szerintem sokan azért nem szeretik, mert sztereotípiákat társítanak hozzá, amelyekről el kell ismernem, hogy valamilyen szinten érthetők. A kívülállók számára egy nagyon zárt közösségnek tűnhet, zárkózott emberekkel. Tudni kell, hogy amikor a fénykorát élte, akkor a jazz számított a popzenének. Akkoriban nagyon erősen élt a rasszizmus, a feketéket nem igazán vették emberszámba. A jazz volt számukra az ellenálló bázis, forradalmat csináltak, ami nekem nagyon tetszik. Ezt a fajta megkülönböztetést a saját bőrömön nem tudom megtapasztalni, de az audio élmény teljesen megfogott. Az, ahogy ellentmondtak a bántásnak, a társadalmi elvárásnak.

Zenélni egy hivatás, a legnagyobb kábítószer a világon. Gyakorolni és fejleszteni kell egy életen át, egészséges határok között – vallja Nándor. Fotó: Héjj Vivien

Mennyi idő alatt lehet elsajátítani a jazz minden csínját-bínját?

Ez nagyon egyénfüggő. Függ a személyiségtől, hogy mennyire improvizatív az adott ember. Én például rendszerező, órarendszerűen gyakorló ember vagyok. Az egyik volt főiskolai tanárom meg is jegyezte, hogy mekkora különbség van a tényleges improvizáció és egy előadóművész által eljátszott szóló között. Volt egy olyan 3-4 évem, amikor csak ezzel keltem és feküdtem. Ha valaki szeretne ebben elmélyedni, annak azt javaslom, hogy vizsgálja meg az akkori társadalmi közeget is. Van az a sztereotípia, hogy az afro-amerikaiak játsszák a legjobban a jazzt. Szerintem ez nem feltétlenül igaz, nem etnikai kérdésnek mondanám, ez inkább kulturális kérdés, hogy az ő kultúrájuk hogyan jelenik meg az általuk játszott zenében.

Szerinted leáldozott a jazznek?

Inkább azt kérdezném, leáldozott e már az élőzenének, a zenekultúrának. A jazznek semmiképp. Tény, hogy Budapest a központja a jazz-életnek, de ettől függetlenül szerintem Fehérváron is jelen van. Szerintem az emberek ki vannak éhezve a zenére, sokkal nyitottabbak mostanában. Nem kell semmi nagyra gondolni, kisméretű klubokban lehet hozzájutni a jazz nevű legális droghoz, viszont azok az események egytől-egyig teltházasak, és sokkal személyesebb kapcsolatot, élményt lehet kialakítani, mintha egy nagy zenekar koncertjére mennénk. Ott esély sincs arra, hogy közelebb kerülj a zenészekhez. Itt viszont a koncert végén leteszik a hangszert, és odamennek a közönséghez beszélgetni. Csak úgy.

„Az a jó, amikor valaki énekelni tud a hangszerén keresztül”

Mi a helyzet az utánpótlással?

Egyértelműen van, nagyon sok zenész kerül ki a nagyvilágba, csak sajnos többen pályaelhagyókká válnak. Ha valaki szeretne ebből megélni, ebben a közegben érvényesülni, akkor erre a legnagyobb esélye Budapesten van. Az utánpótlás hiányát egyedül a zenetanár részében látom, és ez a probléma is inkább a vidéki iskolákban mutatkozik meg. Változásra lenne szükség.

Egy ideje már csak gyerekeket tanítasz. Miért fontos a zenei nevelésük?

Ez így igaz, a legkisebb tanítványaim harmadikosak. Annál a korosztálynál húztam meg az alsó korhatáromat. Úgy látom, azért van erre szükség, mert a mai kulturális közegben könnyű elveszni. Zenészként is birtokomban van egy bizonyos küldetéstudat, hogy ami számomra fontos, azt tovább tudjam adni. Egyébként tudatosan készülök arra az időre, amikor át kell majd adnom a stafétát.

Fotó: Szabacsi Nándor

Nincs probléma azzal, hogy készüljenek az óráitokra?

Ha mondanom kell egy számot, úgy 50-50%-ra tenném a készülések arányát. A gyerek akkor fog készülni, gyakorolni, ha motivált és van egy egészséges keretek között mozgó megfelelési kényszere. Próbálom ugyanazt átadni a diákjaimnak, amit anno én is tisztelni tudtam a tanáraimban. Mikor még tanítottam felnőtteket, kicsit másképp volt, pontosabban teljesen fordítva. Bennük volt egy olyan elszántság, szeretet és egyfajta tűz a hangszer iránt, hogy gyakorlásra való noszogatás helyett inkább arra kellett felhívni a figyelmüket, hogy pihenjenek is. A felnőttek már sokkal céltudatosabbak, őket nem szorítják a fizikai korlátok, leszámítva a munkahelyi teendőket és a családfenntartást.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Zenekaralapítás, több oldalról is szeretném megmutatni a különböző arcaimat. Elsősorban kétféle formációban gondolkodom. Az első felállás úgy nézne ki, hogy gitár, bőgő és egy dob. Az 50-60-as évek jazz hangulatát megidéző zenéket játszanánk. A másik verzióban egy gitáros-hammond orgonás triót képzeltem el, de még lennének ötleteim. Ami a lényeg, hogy egyre inkább érdekel az intimebb zenei közeg, a befelé fordulás.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában