In memoriam Fülöp Gyula

Nem tudom a számát azoknak a cikkeknek, melyeket így vagy úgy, de ketten raktunk össze és mindig megdöbbentett, hogy fejből mondja az adatokat. Évekig ültünk együtt a Nemzeti Emlékhely kuratóriumi ülésein, s ahogy fogyott az idő, összenéztünk: egy pillantás elég volt ahhoz, hogy tudjuk, az eszmecserét mi majd egy sokkal kellemesebb helyen kívánjuk befejezni. Szerettünk kocsmák mélyén meghúzódni, órákig beszélgetni a régi időkről. Sokat mesélt az avarokról (róluk írta doktoriját is) vagy éppen egy aktuális régészeti felfedezés jelentőségéről. Amikor sakkoztunk, a parti minden esetben gyors és brutális vereségemmel végződött. Nem láttuk egyformán a minket körülvevő világot, alig akadt olyan politikai történés a rendszerváltás óta, amit egyformán értékeltünk.

Kevesen vitatták kivételes szakmai felkészültségét, de a humora enyhén szólva sajátos volt. Egyszer az irodájában ültünk, amikor váratlanul betoppant Glatz Ferenc, az Akadémia elnöke. Még fel sem emelkedtem rendesen a székből, amikor elhangzott Gyula bemutatása. Rám bökve a nevemet mondta és így szólt: egyébként szerintem egy fasiszta, és én kommunista vagyok. Mi Glatzcal ledermedtünk, hogy most ebből mi lesz, mire hozzátette: mégis a barátom.

Sok díjat kaptam, de ez a mondat lett mind közül az egyik legértékesebb.

Fülöp Gyula ott halt meg 66 évesen, ahol a legjobban szeretett lenni: Bakonykútiban, kedvenc tanyáján. „Megyek Kútiba!” – gyakran búcsúzott így, miután betettük magunk után a kocsmaajtót.

Jó utat Gyula, lesz miről beszélned egy másik világban az avarokkal, Gorsium római katonáival, Fehérvár középkori vitézeivel. Most már együtt várhatjátok a Feltámadást. Amiben – azt hiszem – Te nem hittél soha.

De majd még ezt is megbeszéljük.