A románok csak ígértek, majd házkutattak

Aztán visszaléptek és megoldódni látszott a dolog. A román ígéretek értéke hamis, mert csak idő kellett nekik, hogy házkutatásokat tartsanak magyar politikusoknál. Az erdélyi és immár a világ magyarsága követeli, hogy vegye le a kezét a román a magyar katonai sírokról. Miközben új időpontot tűztek ki a „hősi román emlékmű” Úz-völgyi átadására: június 6-át.

Beidézzük Tihanyi Tamás évekkel ezelőtti írását, amit Úz-völgyében készített:

Lépésben haladunk a terepjáróval az Úz-völgyben. A kerekek mintha külön-külön minden kődarabbal sorsot húznának, majd egy döccenés jelzi, hogy megint közelebb vagyunk a célhoz, az ezeréves határhoz. Levente nyugodtan vezet, sokszor bejárta már ezt a vidéket. Csak akkor mordul, ha románt lát szekéren, s küldi hol fojtottan, hol hangosabban el, valahová Bukarest felé. Látom, fiatal kora ellenére a lelkében még nem ért véget a világháború. Mint ahogyan lelkünkben harcolunk olyan sokan még ma is. Mindhalálig, azt hiszem. Amikor elérjük a völgyzár egykori helyét, otthagyjuk a kocsit az Úz partján, és Levente megmutatja, mi maradt az Árpád-vonalból, amelynek elemeit a románok a hatvanas években felrobbantották. Egészen a temetőig kísérjük a múltat, belépünk a székelykapun, és szó nélkül takarítunk a fejfák körül, miközben hátunkban érezzük a közelben fát lopó románok sötét pillantását.

Trianonig a haza nagyjából egybeesett a Kárpát-medence területével. Vezéreink és királyaink a honfoglalás után mindent elkövettek azért, hogy az ország határai jól védhető, természetes vonalon húzódjanak, ezért a határ a medencét övező Kárpátok fő hegyláncán állapodott meg, és közel ezer évig döntően ott is maradt. …

A Kárpátoknak az volt a hadászati jelentősége, hogy a támadónak előbb fel kell kapaszkodnia a hegyek gerincén, s át kell jutnia a szorosokon, melyeket könnyen le lehetett zárni. A területi gyarapodás során 1939-ben előbb visszatért Kárpátalja, 1940-ben Észak-Erdély, s a hozzá tartozó szorosok: (északról dél felé) a Tölgyesi-, a Békás-, a Gyimesi-szoros, az Úz-völgye és az Ojtozi-szoros. A hadvezetés 1940-ben kezdett hozzá az Árpád-vonal kiépítéséhez: a hágókon erődöket nem emeltek, inkább a völgyeket zárták el tankcsapdákkal, árkokkal és bunkerekkel. Mindezt a hadmérnökök úgy készítették el, hogy előtte tanulmányozták a francia Maginot-vonalat, illetve a háború elején elesett belga erődöket.

Hans Friessner német tábornok ezt írta: … A szövetséges csapatok (azaz mi, magyarok – a szerk.) szívósan védekezve hetekig tartják a legfontosabb átjárókat. Gyakran előfordul, hogy egyes támpontokat teljesen körülzárnak, mivel az ellenség észrevétlenül beszivárog a sok kis mellékvölgyön és hegyi ösvényen. Napokig visszhangozzák a hegyek a tömegesen rohamozó ellenségre zúduló ágyú- és géppuskatüzet. Véresen arat a halál, a támadók százával zuhannak le a sziklákról a mélybe. Hiába az ellenséges támadóerő számszerűleg sokszoros fölénye, az erdélyi hadszíntér keleti arcvonalán minden támadás megtörik.

– A hazáját védő honvéd helytállása a Keleti-Kárpátokban nagyra értékelendő, mert olyan védelmi vonalat épített ki és védett, amelyet a második világháború során nem tudtak áttörni, csak megkerülni – szögezi le Szabó József János hadtörténész az Árpád-vonalról. Lényegében az történt, hogy a román átállás után nem lehetett már megállítani, csak lassítani az Alföld felé zúduló szovjet hadosztályokat, így idővel elkerülhetetlenné vált a zsák, Székelyföld kiürítése.

Az Úz-völgyébe 1944. augusztus 26-án törtek be a szovjet csapatok, a román átállást követően szinte rázúdultak a magyar határvédelemre. A védelmi rendszer első vonalában az elővéd, a 17-18 éves fiúkból álló székely határőr zászlóalj kapta az első csapást. Nagyon sokan elestek közülük, de a köves, sziklás talajba nem lehetett mély sírokat ásni. A szemtanúk szerint először egy orosz tank jelent meg, amely megölt egy határőrt az előretolt állásban, kettőt megsebesített. Később sikerült kilőni, de megindult a többi harckocsi is, utánuk a több ezer gyalogos. Gyilkos ütközet bontakozott ki. A száraz adatok: a 310 honvéd négy órán át védte a Mátyás királyról elnevezett erődöt, körülbelül hetvenen tudtak visszavonulni, a többiek meghaltak. Az oroszok részegen támadtak, másként nem lehetett rávenni őket a rohamra, s úgy estek el, mint fű a kasza alatt.

– Csodálatra méltó, hogy ezek a kis létszámú, rosszul felszerelt alakulatok hogyan tudták feltartóztatni szeptember 11-ig az előnyomulást, amikor az oroszok 30-50 tankkal és más páncélossal, 18-25 ezer katonával támadtak –, vélekedett egy helybéli. …

Északra a Gyimesi-völgyzár sokáig tartotta magát. Amikor az Úz-völgyéből már visszavonultak a honvédek, egy Sebő Ödön nevű, Fehérváron érettségizett főhadnagy katonáival még három hétig küzdött, s amikor már értelmetlenné vált a harc, kitörtek a bekerítésből. Utóvédként feladatuk az volt, hogy a főerők visszavonulása érdekében megállítsák, felfejlődésre kényszerítsék, majd ismét faképnél hagyják az ellenséget, amely nem ejtett foglyokat. Sebő Ödön évekkel ezelőtt felidézte nekem élményeit. Beszélt társáról, egy ugyancsak fehérvári főhadnagyról, aki egy éjszakai támadáskor halt meg: a kereskedelmi iskolába jártak együtt, társa az Alba Regia futballcsapatnak volt kitűnő kapusa. …

Még a téma iránt fogékony és érdeklődő hajlamú magyarok között is kevesen vannak, akik ismerik az egykori Árpád-vonal történetét. A védelmi rendszer olyan erős volt, a románok annyira féltek még a háború után is meglététől, hogy felrobbantották, és földig rombolták elemeit.

Magyar hősök haltak a keleti szorosok és völgyek ölelésében. A második világháború Úz-völgyi borzalmait túlélte Vitéz Bartha Mihály veterán, aki már egyedül él a honvédek közül. E szavakkal reagált a román „hősi emlékmű” átadásával, a magyar sírok meggyalázásával kapcsolatban:

„Édes, jó Istenem, magyar sírokra rakták a kereszteket! De kinek? Magyar honvédek vannak oda eltemetve. Nyolc sor sír volt, fakeresztekkel megjelölve, és csak magyar nevek szerepeltek rajta. Román katonák nem voltak a halottak között! Hogy létezik, hogy most mégis odakerültek? 1944 augusztusában sem harcolt közöttünk román katona az Úz- völgyében. És ellenünk sem, mert a támadók mind oroszok voltak. Nem értek egyet azzal, hogy a románok odaköltözzenek a temetőbe, mert ott nincs keresnivalójuk! Ez ugyanolyan gazemberség, mint amikor ezelőtt egy pár évvel levágták a két megye (Hargita és Bákó) határát jelző táblát tartó oszlopot, és 3 kilométerrel errébb hozták, Csíkszentmárton felé. Gyalázat, amit művelnek! Azt a mindenségit, erre nincs törvény? Azt csinálnak, amit akarnak? Magyarul kisemmiznek minket onnan?”

Nem kisebb a dolgunk: ne engedjük, hogy június 6-án emlékművet avassanak a románok magyar katonák fölött!

Kapcsolódó cikkeink: