Szász Zoltán – A kapcsolatok megélése a legfontosabb

Szász Zoltán parókus lelkésszel negyed évvel ezelőtt, többek között Fehérvárra érkezése apropóján beszélgettünk, és most, hogy lassan itt tartózkodása második naptári évébe lépünk, az egy héttel ezelőtti beiktatása adott alkalmat az újabb találkozásra.

Hogy érzi magát itt, sikerült beilleszkednie?

– Igen, bár még jócskán van mit felfedezni ebben a városban és a környezetünkben. Elsősorban a gyülekezetet szeretnénk megismerni. A legfontosabb, hogy ezeket a kapcsolatokat építsük. Találkoztunk a város vezetőjével is már korábban, de a polgármester úr itt volt a múlt heti beiktatásomon is, aminek nagyon örültünk. Megyéspüspök úrral is volt szerencsém találkozni, beszélgetni, illetve a testvéregyházakból való lelkésztársaimmal. Az első azonban a helyi gyülekezet. December a korábbi tapasztalatok alapján nehéz időszak, amelyben a teendők fontosságának rangsorolása jelenti a nagy kihívást. Mi a családommal már rutinosak vagyunk: igyekszünk úgy ráfordulni a karácsonyra, hogy kiiktassunk minden fölösleges dolgot, és csak egymásra és a ránk bízottakra figyeljünk. A kapcsolatok megélése a legfontosabb.

Isten mindig az ember szívét kereste

Hogyhogy csak ennyi idő múltán került sor a hivatalos beiktatására?

– A szolgálati hely elfoglalását követően a jogi beiktatás, a szolgálati kinevezés, a Concessa (a lelkészválasztás érvényességét igazoló, a lelkészi állás elfoglalását engedélyező, az illetékes esperes által kiállított okirat) átadása is megtörtént szeptember 9-én, de a jó szokás az, hogy végül ünnepélyes beiktatásra kerül sor, amit nem sietünk el. Püspök urunk ezt az időpontot jelölte meg, mi pedig nagyon örültünk a formalitásokon túlhaladó, családias, testvéri együttlétnek. Ráadásul úgy alakult, hogy a beiktatásom előtti hétvégén temettük el áldott emlékű elődömet, Bányai Lászlót, aki 39 évig volt az egyházközség lelkipásztora. Ott tudatosult bennem a bátorító felismerés, hogy egy nálam nagyobb folyamatnak, Isten munkájának lehetek részese a rám bízott szolgálattal.

Megmaradt bennem, amit első találkozásunkkor mondott, hogy a kulturális keresztyénséget félrevezetőnek tartja. Kifejtené ezt bővebben?

– A kulturális keresztyénség nem rossz, de nem elég, ha csupán külsőségként éljük meg. Az advent és a közelgő karácsony is ilyen külsőségek, ha elfeledjük az eredetüket, tartalmukat. A történelmi egyházak nagy felelőssége a tartalom mind újbóli felfedezése, megmutatása. A kulturális keresztyénség akkor van rendben, ha meg van töltve az ősi, eredeti tartalommal, ami az evangélium. Érdemes felidézni, hogy ez a pogány görög világból átvett kifejezés a győztes csaták örömhírét jelentette. A jó hírt, hogy győztünk! Úgy gondolom, ennek van ereje, nem pedig a külsőségeknek. Az értelmüket vesztett szimbólumok nem segítenek – miközben lassan már maguk a szimbólumok is elvesznek. Isten mindig az ember szívét kereste, őt elsősorban a szívünk érdekli – de így van ez az ember–ember kapcsolatokban is: a külső dolgok soha nem fognak minket összetartani. Érdekes, hogy mégis arra fektetünk nagyobb hangsúlyt.

Hogyan éli meg az adventet?

– A keresztyénségben ennek van egy sokkal tágabb dimenziója, mint ez a négy hét, amely a karácsonyi ünnepet megelőzi – mégpedig Jézus visszajövetele. Isten megígérte, hogy egyszer mindent helyreállít. Ebben a várakozásban élni a keresztyén ember igazi adventje.