Viharok fényképésze: mindig vállán a fotóstáska a fehérvári Vaskó Dánielnek

A huszonegyedik század egyik legnépszerűbb hobbijává tagadhatatlan a fotózás vált. Talán nincs is ebben semmi meglepő, hiszen manapság olyan technikai fejlettséggel bírnak azok a telefonok, melyek minden egyes ember zsebében megtalálhatók, hogy egyik pillanatról a másikra válhat valakiből fényképész. Ettől éles a verseny, ezért is nehéz kitűnni a tömegből. Hasonlóan kezdődött a huszonhét éves Vaskó Dániel fotós karrierje is, aki civil életében alkatrészbeszerző egy székesfehérvári teherautós cégnél. Mégis hogy került akkor a fényképezés közelébe?

Dani szülei még fiatal korában elváltak, így nem sokkal később édesanyjával együtt a nagyszüleihez költöztek. Egy család feloszlása még egy felnőtt embert is megvisel, hát még egy fiatalt, így talán nem meglepő, hogy a fehérvári férfi múltjában a szomorúság szinte állandó jelenség volt.

Öt évvel ezelőtt azonban a legmélyebb sötétségből rántotta ki párja, Vivien, Dániel élete pedig egy új szakaszához érkezett. Belevágott a fotózásba, ma pedig már egy gyönyörű, hároméves kisfiú édesapja.

A tavalyi évben az élet azonban ismét sötétebb oldalát fordította a fiatalember felé, amikor édesanyja elhunyt, ám ezt a tragédiát már nem egyedül kellett feldolgoznia, hiszen családja végig mellette állt.

Miért éppen a fotózás? Miért viharfotózás?

A fényképezés mindig is érdekelt, de egyelőre amatőr szinten foglalkozom vele, a viharokat pedig már kisgyermek korom óta csodálom.

Három-négy hónapja kezdtem el egy tükörreflexes fényképezőgéppel dolgozni, azóta merültem el jobban a fotográfia világában. Előtte is voltak azonban próbálkozásaim, mint ahogyan manapság sokan, én is mobiltelefonnal kezdtem el fényképezni, habár ég és föld a kettő között a különbség.

Fő érdeklődési köröm valóban a viharok és a viharfotózás, de mindenféle területen próbálom bontogatni a szárnyaimat. Nagyon szeretem a tájképeket, az épületfotózást, talán csak a portré az, ami egyelőre nem nagyon mozgat meg.

Mennyire volt nehéz átállnod az „egyszerűbb” mobilos fotózásról a kicsit nagyobb tudást igénylő tükörreflexes gépre?

Szerencsére úgy néz ki, hogy van érzékem a dologhoz, illetve ami a kulcsa lehetett az egésznek, hogy nagyon érdekelt a fényképészet. Rengeteg oktatóvideót néztem meg a géptípusokról, azok beállításairól, már jóval azelőtt, hogy saját géppel rendelkeztem volna. Egy nap aztán megvettem a fényképezőmet, és automata üzemmódban elkezdtem kattintgatni. Ezt nagyjából két napig csináltam, aztán elkezdtem a manuális funkciót használni. Mint ahogy az lenni szokás, rengeteg képem lett rossz, ám ahogy kezdtem megismerni a gépemet és az általa nyújtott lehetőségeket, úgy jöttek a jobbnál-jobb képek. Azt gondolom, hogy nagyon fontos a gyakorlás, csettintésre senkiből sem lesz profi fotós.

Hogy kell elképzelni Nálad az alkotás folyamatát? A vihar értelemszerűen adja magát, mész, amikor van, na de amikor nem időjárási jelenségeket fotózol?

Amint látod, most is itt van nálam a fényképezőm. Ahova megyek, viszem magammal, még munkába is. Őszintén szólva próbálok nyitott szemmel járni, bármikor jöhet egy olyan pillanat, ami fényképre érdemes.

Volt a családodban, ismerőseid közt bárki, aki példakép lehetett számodra és elindíthatott ezen az úton?

Köztük ugyan nem, de az biztos, hogy nem kezdtem volna bele a fényképezésbe, ha nincs Jancsó Gergely fényképész, akinek a weblapját olvasva kaptam motivációt arra, hogy vágjak bele. A viharvadászat terén pedig egyértelműen Tiszavölgyi Dávid a példakép.

Pár hónappal ezelőtt az egyik viharfotód egészen a közszolgálati televízió időjárás jelentéséig jutott el. Milyen érzés volt látni a képed, hallani a neved az országos médiában?

Elképesztően jó érzés volt, úgy éreztem magam, mintha megnyertem volna a lottót. Mind hozzájuk, mind a feol.hu-nak úgy küldtem be a képeimet, hogy vesztenivalóm nincs, és mindkét oldalról pozitív visszajelzés érkezett. Lehet, hogy ezek másnak semmitmondó dolgok, én is sokfelől kaptam olyan kommenteket, hogy miért olyan nagy dolog bekerülni ide vagy oda, engem viszont igazi büszkeséggel tölt el, hogy több ezer ember látja azt, ami az én kezeim közül került ki.

Mit gondolsz, mennyire van szüksége meteorológiai ismeretekre annak, akik viharfotós pályát szeretne befutni?

Azt gondolom, hogy mindenképp kell egy alapismeret. A meteorológia nem véletlenül egy tudomány, azok közül sem a legkönnyebb. A mi esetünkben fontos, hogy tudjunk olvasni a radarról, felismerjük a szélirányt, és az sem árt, ha több forrásból tájékozódunk az időjárásról. Csak a telefonomon rengeteg applikáció van a témában, és akkor nem beszéltünk még a különböző internetes portálokról, fórumokról.

Mennyire támaszkodsz az utómunkára? Vannak, akik a természetességre törekednek és vannak olyanok is, akik meglehetősen kozmetikázzák a képeiket.

Őszintén megmondom, egy nagyon egyszerű telefonos applikációval szoktam csak a fotóimhoz hozzányúlni. Valamennyi szükség van az utómunkára, de mindig kell húzni egy határt.

Van kedvenc témád a viharokon túl?

Ami nagyon érdekel, az az enteriőrfotózás, habár sajnos a felszerelésem még kicsit hiányos ehhez az irányhoz. Jelenleg a portrén kívül bármi érdekel.

Említetted, hogy mindent autodidakta módon tanultál meg a fotózásról.Gondolkodtál már rajta, hogy részt veszel valamilyen tanfolyamon, vagy tökéletesen elég az az ismeret, amit így elsajátítottál?

Mindenképpen szeretnék, mert azt gondolom, hogy nagyon sok olyan információt tudnak szakképzett profik elmondani, amiket én a videók nézéséből sosem tanulnék meg. Vegyük példának csak a „látást”. Előfordulhat, hogy az utcán sétálva egy profi olyan dolgokat is észrevesz, amit egy hétköznapi ember nem biztos. Ezt saját magamon is érzékelem, amikor a párommal sétálok a belvárosban.

Hogy éled meg a negatív visszajelzést? Mivel az interneten több helyen is megjelennek a fényképeid, gyanítom, hogy fordult már elő ilyen is.

Sajnos nagy pofonokat kaptam már az élettől, tehát az ilyen apróságokkal egyáltalán nem foglalkozom. Természetesen engem sem kerülnek el a negatív kritikák, de azt gondolom, hogy amíg nekem örömet okoz az alkotás, addig csinálni fogom, és nem tud senki eltántorítani a fotózástól. Nem szokásom feladni a céljaimat. Önmagamnál nagyobb kritikusom pedig úgysem lesz soha.

A fotózás szeretete pedig fertőzőnek tűnik, hiszen a párodat is „elkapta”.

Így van, bár ő még csak telefonnal készíti a képeit. Érdekes ez, mert kezdetekben mindig megkaptam a kérdést, hogy miért rohangálunk zivatarok után egy-két fotó miatt, de aztán őt is elkezdte érdekelni a dolog, én pedig próbálom megtanítani neki a különböző trükköket. Most már ott tartunk, hogy saját maga is elindul kattintgatni, egy-két fotója pedig megjelent már az interneten is.

Ugyan pici még a kisfiatok, de szeretnéd, hogy ő is fotós útra lépjen?

Mivel ő még csak hároméves, így jelenleg inkább az életét szeretném egyengetni. Nem szívesen döntenék helyette, nekem sem mondta meg senki, hogy mit csináljak. Ha majd érdekli a dolog, örülni fogok neki, de fontosabbnak találom, hogy kiegyensúlyozott élete legyen és soha ne kelljen átélnie olyan dolgokat, mint amiket nekem kellett. Persze egy műanyag fényképezője már van.

Hol látod magad tíz év múlva?

Nagyon szeretnék fotózással foglalkozni mint munka. Szívesen dolgoznék egy újságnak, egy weboldalnak, de tíz év hosszú idő, ki tudja, mi lesz még addig. Ami biztos, az a családom.