Az elnök szolgálatában állt a Csákberényből származó Tóth Kálmán

A pécsi tanárképző elvégzése után kezdődött meg a – nem akármilyen – nagybetűs élet Tóth Kálmán számára.

– Érettségi után a főiskola német–orosz nyelv és irodalom szakán tanultam. A német – szabadon választott szak – minden második évben indult, viszont a fiúknak a főiskola és az egyetem előtt 11 hónapos sorkatonai szolgálatra kellett bevonulniuk. Ezért én voltam az egyetlen német–oroszos az egész évfolyamon, mert a következő évben, amikor elkezdtem a tanulmányaimat, nem indult a szakpárosítás – meséli.

Ezt követően megnősült, majd a móri Petőfi Sándor Általános Iskolában kezdett el tanítani.

Tóth Kálmán katonaként

– Nem sokáig – teszi hozzá gyorsan –, mert november elején behívtak a maradék hét hónapos katonai szolgálat letöltésére. 18 hónap volt a kötelező katonai szolgálat az egyetemet és főiskolát végzetteknek. A hét hónap leteltével a honvédség felajánlotta, hogy ha átvesznek hivatásos állományba, visszafizetik az ösztöndíjat Fejér megyének – amit a főiskolai tanulmányaim alatt kaptam, hogy az iskola befejezése után legalább három évig a megyében maradjak tanítani –, valamint budapesti szolgálati lakást és a pedagógusfizetés kétszeresét ígérték. Elfogadtam: 1982-ben Budakeszin kezdtem meg a hivatásos katonai szolgálatot hadnagyi rendfokozatban. Így lettem a katonák közt „civil”.

Időközben angolból katonai szaknyelvvel bővített felsőfokú nyelvvizsgát tett, majd 1988-ban felvették a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiára. Ide elvtársként vonult be, 1990-ben bajtárs lett, majd 1991-ben „főhadnagy úrként” vette át diplomáját.

– Az akadémia után a Honvéd Vezérkar Katonai Felderítő Hivatalának állományába kerültem. 1993 áprilisától egyéves ENSZ katonai békefenntartói feladatokat láttam el Kuvaitban és Irakban. Fél évig a két ország közötti demilitarizált zónában járőrözési feladatokat végeztem, majd fél évig Bagdadban tevékenykedtem, itt az ENSZ és az Iraki Külügyminisztérium közötti kapcsolattartás volt a feladatom. Négy alkalommal kerültem olyan helyzetbe, hogy csak a szerencsémnek vagy az őrangyalomnak köszönhetem a túlélést. Az egyik esetnél az iraki oldalon állomásozott magyar kollégám meghívott vacsorára. Este 11 körül indultam vissza a kuvaiti oldalon lévő állomáshelyre. Nem tudtam, hogy közben az Egyesült Államok hadereje légi csapást mért Bagdadra, ezért a kuvaiti oldalon – a várható iraki válaszcsapás miatt – mozgó ellenőrzőpontokat állítottak fel a határon. A terepjárómon volt egy kék ENSZ-zászló, viszont éjszaka meg kellett volna világítani, hogy látható legyen. A lámpát elfelejtettem bekapcsolni, és a határhoz érve vakító reflektorok fogadtak az autópályán.

Kiszálltam, és láttam, hogy négy fiatal – talán húszévesek sem voltak – kuvaiti katona rám szegezi a puskáját. Magasba emeltem mindkét kezemet, és mondtam, ki vagyok, honnan jövök, hová megyek… Nem lőttek! – idézi fel Kálmán.

Aztán egy másik történet:

– Hatan voltunk magyar ENSZ-katonák a misszióban. Elérkezett a hazautazás napja. Felszálltunk a repülőre, a leghátsó sorban ültünk, tele emlékekkel, tervekkel. Viccelődtünk, örültünk, hogy mindenki egészségesen túlélte az elmúlt évet. Nem tartott sokáig az öröm, a Kuwait City és Kairó között közlekedő gépünk Szaúd-Arábia felett olyan viharba került, amilyet még sosem tapasztaltam: a gép, mint egy konzervdoboz a szélviharban, száz métereket zuhant, majd emelkedett. Az ablaknál ültem, mellettem Gyuri barátom, aki helikopterpilóta volt. Azt mondta, csak a szárnyat figyeljem, amíg az vízszintes, addig nagy baj nem lehet. Nagyjából 30 percig tarthatott a pokoli örvény, de szerencsésen leszálltunk Kairóban. A pilóta kilépett a fülkéből, az ing csurom víz volt rajta, de hatalmas tapsot kapott! Évekig nem tudtam elaludni, felriadtam, pánikbetegségem volt, és megfogadtam, soha többet nem ülök repülőre… Aztán később mégis olyan országot választottam magamnak, ahová csak repülővel lehet eljutni – emlékezik vissza.

„Ajánlok neked egy irodavezetői munkát„

Pár hónappal hazaérkezése után pedig már az akkori köztársasági elnök, Göncz Árpád katonai irodavezetőjének, Pick Róbert vezérőrnagynak az irodájában állt.

– A vezérőrnagy azt mondta: „Ajánlok neked egy irodavezetői munkát, lehet, hogy csak fél évig tart, ha az elnököt nem választják újra, de ha igen, akkor 5 és fél év van benne. Két perced van, hogy eldöntsd, vállalod-e”! Azt válaszoltam, nekem ehhez nem kell két perc, azonnal el tudom dönteni, hogy vállalom. És valóban, amikor Göncz Árpádot újraválasztották 1995-ben, a vezérőrnagy letette az asztalomra az iroda és a hivatali autó kulcsát, és azt mondta: „Mostantól a tiéd!”, majd elment nyugdíjba. Az elnök úrnak több lehetősége is volt az új szárnysegéd kiválasztására, de végül azt mondta, én megfelelek neki, nincs másra szüksége. Így lettem „a katona” a civilek között. Ő csak háromszor koszorúzott egy évben, az állami lobogós ünnepeken. A többi koszorúzáson – amely heti egy-három alkalmat jelentett – én képviseltem – eleveníti fel a múltat Kálmán, aki ennek köszönhetően királynőkkel, királyokkal és államfőkkel is parolázott.

A Katonai Irodában eltöltött öt év alatt a dandártábornoki kinevezésig jutott 1999-ben, amikor NATO-tagként többek között portugál, norvég és kanadai katonai attaséi hivatalokat nyitottak külföldön. Kálmán Kanadát választotta, és bár a megbízatás négy évre szólt, korábban hazarendelték. Ő – családja érdekében – mégis úgy döntött, marad, hiszen a középiskolás fiatalok két évre kiestek az otthoni oktatási rendszerből, Ottawában egy évig csak angolul tanultak az iskolában, semmi esélyük nem lett volna egy magyarországi egyetemre bekerülni. Így Kálmán Kanadában 13 éven át egy nyelviskolában dolgozott, magyar nyelvet tanított a Budapestre készülő katonai attaséknak, helyetteseiknek. Felesége, Márta Rózsa angol–magyar szakos tanár, ő a budapesti Kanadai Nagykövetség civil állományát – nagyköveteket, konzulokat, kereskedelmi attasékat – tanította magyarra.

Az 1959-ben született Kálmán két nővére Magyarországon él. A kérdésre, hogy ő visszavágyik-e a vértesi faluba, csak annyit felel: sok szép helyen jártam a világon, Kanada is nagyon szép ország, de nekem mindig Csákberény marad a világ közepe.