Martonvásári testvérbajnokok a dzsúdószőnyegen

Az idei szombathelyi dzsúdó-diák­olimpián a saját kor- és súly­csoportjukban a döntő mér­kőzésben a Lövei ikreknek kellett volna megküzdeniük egymással. Ám csak Dániel jelent meg a színen, s mivel Vilmos „eltűnt”, a versenybíró Dániel kezét emelte a magasba, ő lett a győztes. A dobogó legfelső fokán ő állhatott, a másodikon Vilmos. Ők sportszerűen és testvériesen megegyeztek, hogy ezúttal ki legyen az első. Máskor is előfordult ilyen, ugyanis a legjobbak közé szoktak kerülni a versenyek során, s egyszer csak egymással szemben találják magukat. Nekik ez már nem dilemma. Ha ez megesik, megállapodnak – most te, én majd legközelebb. A versenyeken derekasan küzdenek egyébként az éppen következő ellenféllel, ahogy a sport és a sorrend kívánja.

Otthonukban beszélgetünk a vakáció első hétvégéjén édesanyjukkal, Lövei Eszterrel, Dániellel és Vilmossal. Kedves, nyitott, fegyelmezett „csapat” ők ketten, illetve hárman. Édesanyjuk igen büszke rájuk, de elárulja, hogy versenyen kívül ugyancsak birkóznak, mérkőz­nek, dzsúdóznak egymással, olykor verekszenek, ahogy szokás fiúk között. A kilenc­esztendős, harmadik osztályos fiúk a Beethoven Általános Iskolába járnak, öt és fél éves koruk óta Tordason dzsúdóznak Kalamár Domokos edző-tanárnál. Gyorsan kiderült róluk, hogy mindketten tehetségesek a sportágban. Három éve a domaszéki Tökmag Kupán sikeresen szerepeltek, s azóta mind több helyen megjelennek.

Fej fej mellett haladtak a küzdősportban, s külsőre is a megszólalásig és még azon túl is hasonlítanak egymásra.

Kicsit rekedtes hangjuk is szinte egyforma, súlyuk, magasságuk megegyezik, mindketten jó tanulók. Kiválóan fociznak, kézilabdáznak, egyedül járnak iskolába – rollerrel vagy biciklivel, s szeretik a zenét. Vilmos gitározott, Dániel inkább dobolni szeretett volna, ám jövőre jön az angol a sport és a tanulás mellé, megbeszélték otthon, hogy a zenélést fájó szívvel elengedik. Heti háromszor másfél óra csak a dzsúdóedzés, s még mellé a többi feladat.

Megtanultak küzdeni

A családtagok egymásnak erős szövetségesei, fájdalmas veszteséget éltek túl. Édesapjuk az ikrek kétéves korában súlyos betegségben meghalt, Eszter egyedül neveli fiait. A Vajdaságból települt át az anyaországba huszonhárom évvel ezelőtt, férje a kutatóintézetben dolgozott, itt alapítottak családot, építkeztek. Az édesapát kisfiai érkezése örömmel töltötte el, ám a kór erősebb volt nála, rövidesen legyőzte őt. Gyakran és sokat beszélgetnek róla, nézegetik a fényképeit, a fiúk ezért úgy érzik, emlékeznek rá!

Eszter tanítónő a tordasi iskolában, idős, beteges édesanyja is velük él, a fiúk segítenek, a család összetartással veszi az akadályokat. A fiúknak külön szobájuk van, de óvodában is külön csoportba, iskolában másik osztályba járnak. Eszter akarta így, ez nem választja el őket érzelmileg. – Anyukánkkal megbeszéltük, hogy soha nem fogunk egymás ellen küzdeni – jelentik ki egyszerűen. A legutóbbi verseny óta sokan megkérdik erről őket. Nekik így természetes.