Amiről sokáig csak hallgattak – Kun Miklós a szovjet borzalmakról

1945. március 16-án Kápolnapusztán szovjet katonák bosszúból kivégezték az összes 15-70 év közötti férfit. Március 22-én Székesfehérváron a Rácz utcában történt hasonló megtorlás, amit a már „felszabadított” városban a szovjet katonák követtek el. A héten volt április 4. Szűk három évtizede még ezeknek a szovjet katonáknak a hőstetteit ünnepeltük munkahelyeken, iskolákban országszerte. Ezért is aktuálisak Kun Miklós történész, Oroszország-szakértő gondolatai, amelyeket a kápolnapusztai mészárlás emlékére rendezett ünnepségen osztott meg a résztvevőkkel.

Egy tudatlan nemzedék

Mára felnőtt egy olyan nemzedék, amely tagjainak a háborút követő negyvenéves hallgatás eredményeként fogalma sincs a „felszabadító hős katonák” által elkövetett borzalmas tettekről. Magyarország a második világháborúban Európa azíluma, mentsvára volt, ahol befogadták a francia hadifoglyokat, a lengyeleket és közel 40 ezer zsidót is azokról a területekről, ahol már beindult a holokauszt. Aztán jött a német hadigépezet, Szálasi és kiszolgálói. A háborút követően megíródott a korszak története. De ez egy hamis történelem volt, amit hamis próféták és az őket kiszolgálók írtak.

A szenvedés folytatódott

A háború vége nálunk nem egy boldog fellélegzésben megnyilvánuló felszabadításban állt meg, hanem szörnyű folytatásba torkollott, ugyan más szereplőkkel. És nem csak a trianoninak nevezett Magyarországon. Amikor a szovjet hadsereg bevonult többek között a kárpátaljai Nagyszőlősre, összeterelték a még mozgatható magyar férfi lakosság jelentős részét, és nemcsak a kivégzések, de vérhasjárvány is tizedelte ezeket az embereket. Legalább 15, de más források szerint 30 ezer ember vesztette életét. Amikor a Tito-partizánok bevonultak Délvidékre, a kétéves kisgyereket is lelőtték. Teljes családokat, falvakat irtottak ki. Ahol az ember ilyen falvak temetőit járja, mintha csak a középkorban járna, amikor a pestis egész településeket pusztított ki. De a szovjet hadsereg és szimpatizánsai valóban pestisjárványt jelentettek Európára nézve. Milyen is volt a hazánkba bevonult szovjet hadsereg? Nos, vandál dolgokat követtek el.

Nem lehetett kimondani az igazságot

Radnóti Miklós, a magyar irodalom egyik legnagyobb költője és a háború – németek által kivégzett – legnagyobb áldozata. Felesége, Gyarmati Fanni átélte a háborút követő időszak borzalmait, 2014-ben, közel százévesen halt meg. A felszabadító hadsereg katonái többször is megerőszakolták, megfertőzték. Az 1935-46 között vezetett naplójában nagyon részletesen ír a háborúról és Budapest ostromáról, no és a később történtekről. Amikor megkérdezték tőle, miért nem adja ki naplóját, azt mondta: Nem akarom feltépni az emberek sebeit, de nem ez a lényeg. Az egész baráti köröm elfordulna tőlem. Szó szerint ezt mondta. Mert nagyon sokáig nem lehetett kimondani az igazságot. Egy másik jellemző történet atyai jó barátommal – aki tagja és motorja volt a Mindszenty bíboros hazahozatalán dolgozó bizottságnak – esett meg. A háború végén tanúja volt annak, hogy egy szovjet kiskatona elkezdte megerőszakolni az édesanyját. Édesapja közbe akart lépni, mire a katona mind a kettőt lelőtte. Ezzel az élménnyel kellett felnőnie. Egyszer azt mondta: Ha másként történik, talán más ember lettem volna. De ez felforgatta az életemet. A mi egész nemzedékünk életét így forgatták fel. Visszatérve az előbbi kérdéshez: kik érkeztek Magyarországra? A háború elején az elit csapatok teljesen felmorzsolódtak: a tisztek és a katonák többsége elesett a harcokban. Ezt megelőzően Sztálin pusztította ki a teljes vezérkart. A parancsnokok a háború végére egész jól megtanultak harcolni, de az emberanyag addigra már elég silány volt. Amikor 1945-ben a szovjetek Ukrajnán keresztül vonultak, az elit alakulatok Berlin, illetve a Balkán felé vették az irányt. Magyarországra ukrán partizán falvakból és büntetőszázadokból bevonultakat küldtek.

Dokumentum Sztálin asztalán

A balliberális történészek nyugaton, főleg az angolszász világban még mindig azt mondják a történtekre, Sztálin és a tábornokok nem tudtak ezekről a rémtettekről, ezek csak helyi túlkapások voltak. Ezt meg tudom cáfolni. Sztálin archívumában találtam egy érdekes dokumentumot. Léteztek olyan titkos emberek, akiket elküldtek egy-egy országba azzal a feladattal, hogy őszintén írják le az ott tapasztaltakat. Magyarországra is érkezett egy hivatalnok, aki 1945 nyarán – jóval a harcok után – leírta Sztálin számára ezeket. Az írás Sztálin asztalára került. Vagyis Sztálin mindent tudott, de semmit nem tett. Elnézte ezeket a szörnyűségeket.

Idézet a jelentésből

„1945. július 22-én vasárnap útban a Mátyásföldi repülőtérről arrafelé, amerre a HÉV halad, láttam három tüzérkatonánkat. Az egyikük őrmester volt. Mindannyian részegen elragadtak egy nőt a férjétől és egy kietlen telekre cipelték. A férj tiltakozni kezdett. Ők erre elővették a pisztolyaikat és majdhogynem lőttek már. A megijedt férj eliszkolt és sírva figyelte messziről felesége megbecstelenítését. Ezt végignézte több magyar. Július 23-án két holtrészeg katona a Rákóczi úton lezavarta a villamosról az összes utast. Elállták a villamos lépcsőjét és lehetetlenné tették, hogy az utasok visszaszálljanak. A felháborodott magyarok halkan szemlélték a vörös katonák eme magatartását, akik raboltak, megbecstelenítettek nőket. Dühödten meredtek egymásra, majd elvonultak.”