Kiszler Zsófia izgalmas kalandokat élt át a tengerjáró hajón

- Csak van valami szép ruhád szilveszterre – mondta Niki, miközben hatalmas egyetértésben feküdtünk a földön este tizenegy magasságában az ötször öt méteres kabinban, és kitartóan néztük a plafont.

Ő volt az első magyar, akit megláttam azon a napon, mikor hivatalosan is beszippantott magába az Odüsszeuszról elnevezett luxus konzervdoboz. Épp csöpögött rólam a pezsgő – az orrom előtt kivágódó ajtó úgy megijesztett, hogy diszkoszvetőket meghazudtolva hajítottam el a tálcámat, meg az azon egyensúlyozó két poharat és lazacos falatkákat. Az eredmény: kétmillió háromszázötvenezer üvegszilánk, pár lesajnáló tekintet, egy „Vigyázz, csúszásveszély!” tábla és a földön térdeplő, üvegcserepeket riadtan szedegető Zsófika. A szemem sarkából aztán megpillantottam egy platinaszőke fejet (és a rózsaszín masnit), ahogyan kérdőn néz felfelé a lépcsőn, két emelet között. A pusztítást meg a szerencsétlenkedésemet látva kikerekedett szemekkel csak annyit bírt kinyögni:

- Szia!

Hát így találkoztam Nikivel, és kerültem be a hajón ólálkodó apró, de legendás Magyar Maffiába.

A vihar gondolta, hogy eddig kihúzom – nem készültem, egy darab közepes bőrönddel jöttem, és az összes szép cipőm otthon van.

Próbáltam némi együttérzést kicsikarni, remélve, hogy ő, aki bár a stíluskommandó leghűségesebb katonája, megértően bólogat majd és így szól: – Zsófika, ha egy százliteres fekete kukazsákot öltesz magadra szilveszter éjjelén, akkor is gyönyörű leszel! – vagy valami ilyesmi. Ehelyett: – Zsófika, az igazság az, mi se gondoltuk, hogy túléled.

- Viccet félretéve, a lényeg az, szilveszter előtt pont Melbourne-ben leszünk, elmész vásárolni, és szép ruhában leszel majd a fényképeken! – nyugtatgatott Niki.

Pont három és fél hónapja annak, hogy a főnököm rám hozta a frászt a 712-es szobában, miközben éppen a kétszer valahány méteres ágyneműhuzatot igyekeztem jobb belátásra teríteni. Lassú vagyok, meg béna, és úgyis kirúgnak – gondoltam, miközben a felfelé tartott, kifordított paplanhuzat csücskeit próbáltam a nemlétező harmadik kezemmel ráfordítani a paplanra. Örültem, hogy a napot túlélem – a szilveszter meg az újév távoli, hiú ábrándoknak tűntek. – Na, hol van az én szupersztárom!? Atyavilág! Te vagy ott a paplan meg a huzat között? – kérdezte Cindy. – Gyere szépen ki a sátradból, mert szükségem lenne a milliódolláros aláírásodra! A szerződésemet látva konstatáltam, hogy egy: nem rúgtak ki, viszont kettő: január tizedikéig itt ragadtam egy kis bőröndnyi cuccal, és emiatt három: ha továbbra sem rúgnak ki, nem lesz egy rongyom se, amit felvegyek. Aztán hirtelen december huszonhatodika lett. Melbourne. Most vagy soha! Reggel, pontban nyolckor kilőttem a reggeli eligazításról, rendbe szedtem tíz lakosztályt, majd a szintén szobalány és szintén maffiatag Zsanival felpattantunk a villamosra, és tizenöt percen belül már a belvárosban voltunk. Bevágtattunk az első utunkba eső bevásárlóközpontba (ami mellesleg akkora volt, mintha a hajót negyvenkétszer egymás mellé ragasztották volna), és akkor... megláttam! Fehér volt, pörgős, rövid szoknyás, gyönyörű és legfőképpen: belefértem. Deltástól. Hurrá! Negyedóra múlva már a hozzá illő, tizenkét centis, gyöngyös magassarkúval gazdagabban távoztam a boltból. Jöhetnek a fotók!

De hová lett Zsani? Öt percnyi pánikot követően ráleltem, amint párás tekintettel néz egy pár szöges bakancsot a kirakatban.

- Azt hiszem, szerelmes vagyok. Zsozsi, szerinted is szép?

- Zsani, a villamos. Megy a villamos!

- De honnan?

Mintegy negyvenöt percnyi reménytelennek tűnő kolbászolást és újabb húsz percnyi tömegközlekedést (és imádkozást) követően lelkesen gratuláltunk egymásnak a kikötőben a remek tájékozódó képességünkért (és hogy végül a tizenhetesre, nem pedig a hetesre szálltunk).

A nagy nap.

- Halló, a jövőből beszélek! – kiabáltam a telefonba nem sokkal éjfél után. A vonal túlsó végén éppen délután kettő múlt. – Jó hír! 2014-ben sem jön el a világvége, nekem elhihetitek! És olyan szép vagyok, mint egy királylány!

Az otthoniak elégedetten konstatálták a bejelentésemet, így visszaindultam az újévi ereszdelahajamra. A hely három órája még étkezőként funkcionált, de az asztaloknak hűlt helye sem volt, diszkógömbből meg újévi kalapból viszont annál több lett hirtelen. És akkor megpillantottam a kapitányt, aki vesztére éppen előttem bandukolt.

- Kapitány! Kapitány! Újévi szelfi? – kiáltottam utána gondolkodás nélkül.

A lányokkal három tizedmásodperc alatt kompozícióba rendeződtünk, a mi kétméteres skót kapitányunk pedig lefékezte lovagias lépteit, és kötelességtudóan behelyezkedett a fotóra daliás ünnepi egyenruhájában. Aztán így szólt:

- Tudják, mit? Csináljunk egyet az én telefonommal is!