Egy férfi Kulcsnál, az autópálya felett átívelő hídról készült leugrani

A Filippi városában élő börtönőrnek a munkája volt a mindene. Pál apostolt és társait kellett őrizze, akik fontos foglyok voltak. Szolgálatban elaludt, és ezután felriadt. A rácsok nyitva voltak, minden oka megvolt azt feltételezni, hogy a foglyok elmenekültek. Úgy érezte, hogy véget kell vessen az életének, odalett a becsülete. Amikor pedig a kardja után nyúlt, egy hangot hallott a börtön mélyéről: Ne tégy kárt magadban, mert mind itt vagyunk! Természetesen ez a pár szó elég volt ahhoz, hogy a börtönőr élete értelmet nyerjen. (A teljes történet Az apostolok cselekedetei 16,22-40-ben olvasható.) 

Kudarcot vallani, csalódni másokban és magadban, reménytelen állapotba kerülni nem csak sok ezer évvel ezelőtt, a Biblia idejében lehetett. Ma is igen könnyű, ha végiggondoljuk, hogy milyen a karácsonyról alkotott elképzelésünk, és hogy mekkora elvárásként nehezedik ránk: ez a szeretet ünnepe! Mi van azokkal, akiket a családban nem a szeretet tölt el? Akik egyedül, betegen, anyagi nehézségek között töltik a karácsonyt? Vagy ha kudarcot vallott valaki a helyes ajándék megtalálásában? 

Mivel a tökéletes ünneplésről alkotott képeink igen szilárdak, ezért egy kis hiba is könnyen tönkreteszi azt, amit nem lenne szabad. Minden dolognak pont akkora a súlya, amekkorát tulajdonítunk neki. Más szóval, az életünk feletti hatalmat mi „adjuk oda” egyes dolgoknak és személyeknek, és amikor ezek csalódással töltenek el, akkor könnyen keseredünk el. 

A börtönőrnek a munkája volt a mindene. Talán az emberek ma egy munkahelyi csalódás miatt nem követnénk el harakirit, de azt látnunk kell, hogy ennek az embernek tényleg központi szerepet töltött be a munkája, és az, hogy ott miként mennek a dolgok. Nem feltétlen tudatosul benne, hogy mit csinál, csak így rendezi be az életét. Az eszébe sem jut, hogy ezzel milyen szomorúságot okozna a családjának és környezetének. Csak ő és a kudarca létezik számára a világon. Ezt hívjuk beszűkülésnek. Amikor a világ olyan kicsivé válik körülöttünk, hogy egyetlen dolgot vagyunk képesek látni. Erre az első helyre nem csak a munka kerülhet. Lehet ez a családom – ahol nem tudunk békében leülni az asztalhoz; lehet ez valaki, akit elvesztettem, és már nem lehet velem; lehet ez a magányom – már mióta nem találtam igazi társat; lehet ez az anyagi helyzetem – egyre nehezebb megélni; lehet ez nagyjából bármi, aminek mi elsődleges helyet tartunk fenn az életünkben. Mert bármit is tart ezen az elsődleges helyen az ember, az az ő istene, akkor is, ha épp ateistának tartja magát. A legfőbb helyet ugyanis akkor is be kell tölteni, hogy valami vezérelje és rendezze az ember életét. Ideiglenes földi dolgokból örök érvényűt kovácsolunk. Ezek az „isteneink” azonban esetenként jutalmaznak, és esetenként elkeserítenek minket. 

A börtönőr „istene,” a munkája cserbenhagyta őt. Ezért valami olyat fontolgatott, amiről Csokonai így ír: „Jaj egek! Mely szörnyű képzeletek melyeket elmémben hempelygetek.” Mégis meghallotta Pál szavát: „mind itt vagyunk!”, ezután pedig a börtönőr személyesen is megtapasztalhatta, hogy Isten szereti őt, és megváltotta. Ez pedig pont az volt, amire akkor és ott szüksége volt. Az öngyilkosság gondolata ellen nekünk is védekeznünk kell, megfelelő segítséget kérni lehet és kell is. Meglátni azokat, akik velünk vannak! De fontos, hogy ne csak a barátainkra vagy rokonainkra gondoljunk, ha „megosztanánk valami nehezet”, ugyanis a professzionális segítő foglalkozásúak azok, akiknek ez a munkájuk is. Könnyen lehet, hogy a fiatal vagy kiskorú gyermekedre, házastársadra teszel olyan terhet, ami neki is nehéz. Nekik is érdemes elárulni: Küszködöm egy gondolattal. A segítséget és a gyógyulás forrását azonban ne azoktól várjuk, akiknek lelki ügyekben nem dolguk szakmai segítséget nyújtani. (Ezeket az elérhetőségeket bátran hívhatja: Református Telefonos Lelki Gondozás: +36-80/296-884, Lelki Elsősegély: 116-123.) 

Ezért leginkább karácsony időszakában kell megfontolnunk, hogy ki és milyen súllyal esik a latba? Vajon ki az a segítő foglalkozású, akiben megbíznék ilyen helyzetben? Hogy vajon megspórolható az úgynevezett „istenekben” való csalódás ahhoz, hogy Jézus megszülessen a mi szívünk szerény istállójában is?