Asztalosból lett patkolókovács a perkátai Dózsa Tamás

Jelen cikkünk szereplőjének neve meglehet, hogy ismerősen cseng, ugyanis a szerdai lapszámunk egyik oldalán olvasható a perkátai fogathajtó története. Nos, nem kalandozunk túl messzire a lovaktól, Tamás szeretete az állatok iránt nemcsak a hobbijára terjed ki, hanem a munkájára is.

Nem számít egy szokványos és gyakori szakmának a patkolókovács. Meséljen erről kérem, miért erre esett a választása?

– Jól mondja, nagy ritka ma már ez a szakma és kihalóban van. Ennek az is lehet az oka, hogy nagyon összetett. Nem elég csak a lovakhoz vagy csak a patkoláshoz érteni, mindkettőhöz egyaránt kell. Ezen túl pedig a ló anatómiai ismerete sem utolsó. Egyre kevesebben művelik annak ellenére, hogy saját tapasztalatom szerint az igény folyamatosan nő rá. Főleg azért, mert az utóbbi években megnőtt a hobbi-lótartók száma. Gyerekkorom óta lovak vesznek körül, 14 évesen kaptam az első lovam. Hozzánk már akkor patkolókovács járt, és nagyon megtetszett ez a foglalkozás. Mindig néztem, ahogy csinálja, idővel be is szálltam segíteni.

Tehát az eredeti foglalkozása is ez?

– Nem. Eredetileg asztalosnak tanultam, amit megint csak nagyon szerettem. Számomra nem volt tudatos a szakmaváltás. 8 évvel ezelőtt kezdtem el a saját lovamat patkolni. Gondoltam, szereznék erről egy papírt, de ekkor még nem volt az országban felnőttképzés. Találtam viszont egy patkolókovácsot, aki mellé elszegődtem elsajátítani a szakma csínját-bínját. Ez így ment két és fél éven keresztül. Minden nap mentem Dunaharasztiba, ahol istállóról istállóra járva napi 10-15 lovat patkoltunk meg együtt. Időközben indult egy egyéves felnőttképzés, amit elvégeztem. Egy ideig csak a főállásom mellett vállaltam el ismerősök lovának a patkolását, majd azt vettem észre, hogy ezekből szinte már kitermeltem a fizetésem. Alig fél év alatt kialakult egy olyan vendégköröm, ami kimerítette a kapacitásom, annak ellenére, hogy nem hirdettem magam. A hagyományos módon, szájról szájra terjedve ismertek meg az emberek.

Hogyan telik egy átlagos munkanapja?

– Mindenekelőtt igyekszem úgy összeállítani a munkanapom, hogy egy-egy településre érkezve több lovat tudjak ellátni, ne kelljen többször mennem ugyanoda néhány nap különbséggel. Ami a szakmai részét illeti, a ló patája folyamatosan nő, amit csak szakember tud megfelelően ellátni. Éppen ezért az ideális eset a két hónap, ennyi időnként kell patkolni a lovat. De nem csak patkolok, hanem körmölök is. Előbbi megközelítőleg négy patára egy óra alatt van meg, míg az utóbbi 15-20 percet vesz igénybe. A ló patája dinamikus egyensúlyban nő, azaz annyit nő természetes esetben, amennyit kopik. Ez leginkább a vadlónál érvényes, amely akár napi 8-10 kilométert is képes sétálni. Mivel mi berakjuk a lovat istállóba vagy karámba, nem tud annyit kopni, így túlnő neki, ekkor van szükség a körmölésre. Abban az esetben kell rá patkó, ha többet megyünk vele az említett távnál, illetve olyan terepen, ami jobban koptatja, például aszfalton. Az alapanyag-beszerzés is a munkanapom része, hogy mindig legyen nálam minden szükséges felszerelés a kisebb szögektől egészen a legmegfelelőbb patkóméretig, ez kéthetente esedékes. Alapvetően jelenleg napi 10-15 lovat látok el, leginkább a környező településeken. Járok egy-két messzebbi pontra is, de elenyésző számban. Ugyanekkor még így is rengeteget vezetek, amíg régen a lovat vitték a kovácshoz, addig ma a „kovács” megy a lóhoz egy teljesen felszerelt, komplett műhelynek megfelelő kocsival.

Mennyire van köze a patkolókovácsnak a hagyományos értelemben vett kovácsszakmához?

– Ez már némileg modernizálódott azért. Régebben nem különítették el ezt a két munkát, a kovácshoz vitték megpatkoltatni a lovat. Illetve volt külön egy segéd, aki tartotta a kovácsnak a ló lábát. Majd elsőként nyugaton jelent meg az a tendencia, hogy ez már csak egy emberre szűkült. Akkoriban egy lapos vasból kikalapálták a patkó megfelelő formáját és „rásütötték” a patára. Ellenben ma már félkészen vesszük, különböző formákban és méretekben attól függően, hogy elülső vagy hátulsó lábakra mennek. Nyilván egy pónilóra nem akkora való, mint egy nagy hidegvérűre. Folyamatát tekintve, egy gázpalack működésű mobilkohóban kell felhevíteni a patkót annyira, hogy formálható legyen a vas. A patkót még forró állapotban tartjuk a patához, úgymond rásütjük, majd végül lehűtjük és felszögeljük.