Három számgyertya lobogott a 105 éves Nagy Ilona tortáján Csókakőn (galéria)

Soha nem volt még ilyen a csókakői Aranyhegyen álló idősek otthonában, hogy valakit 105. születésnapján köszönthetnek a hozzátartozók, barátok és az intézmény dolgozói, sőt talán a többi idősotthon sem nagyon mondhatja el magáról, ám a Várudvar Idősek Otthona és annak vezetése nagy izgalommal készülhetett a jeles eseményre. 

–Én nem régóta vagyok itt, de azt tudom, hogy 95 éves lakónk gyakran van, de a száz fölötti nagyon ritka. Nagy Ilona, Somogyi Ilonkával lakott itt, 2006 és 2012 között, de aztán úgy döntöttek, megállnak a saját lábukon, így Fehérvárra költöztek. Ám Somogyi Ilonka sajnos tavaly eltávozott, és így Nagy Ilona visszatért ide hozzánk, Csókakőre–mondta Hajdu Viktória, a Várudvar Idősek Otthona telephelyvezetője, aki munkatársaival már jó előre berendezte a nagytermet az ünnepelt és az ünneplők illő fogadására. 

Majd megérkezett Nagy Ilona, és a felsorakozott maroknyi, de annál lelkesebb ünneplő csoport, mely versekkel, csokrokkal és pár kedves szóval köszöntötte a 105 éves hölgyet, aki azonnal a társaság központja lett, amint mindenki leült mellé az asztalhoz. De nem csak azért, mert születésnapos, hanem azért is, mert szinte azonnal mesélni kezdett olyan időszakokról és eseményekről, ami a hallgatóság számára már történelem. 

A telephelyvezető köszöntőjében elmondta: 

–A 105 év egy ajándék önnek, hogy ennyi mindent megért, hogy egy történelmen átívelő életútja van, ám egyben ajándék nekünk is, hogy a lakóink között köszönthetjük és tiszteltethetjük–mondta Hajdu Viktória, majd elmondta Tóth Mária Születésnapra című versét, melyre az ünnepelt köszönetképpen verssel válaszolt a vezetőnek 

–Kinek virág kell, nem hord rózsaberket/ A látni vágyó napba nem tekint/ Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget/ Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt, idézett Nagy Ilona Vörösmarty Mihály  A merengőhöz című verséből 

–Örömömre szolgál, hogy itt Csókakőn érte ez a szép nap. Hihetetlen belegondolni, hogy 11 évtized tapasztalatával ön a település legidősebb embere. Kívánjuk, hogy érezze jól magát a mi kis intézményünkben–mondta Fűrész György polgármester, aki a virágcsokor átadásakor hozzátette, hogy kér egy puszit is, mert 105 éves hölgytől még sosem kapott. Nagy Ilona nem is kérette magát, ám azért annyi mégis csak kért, hogy szorítson vele kezet a település vezetője, ugyanis, mint mondta, megismerszik, illetve kiderül a másik ember természete a kézfogásából. 

Az ajándékok mellé emléklapot is kapott, és azt büszkén felemelve azt mondta: -Nekem ebből van már négy. Aztán megérkezett a torta, kigyúltak a fények, szikrázott a tűzijáték és az ünneplő közönség kérte, hogy a gyertyák elfújásának pillanatában kívánjon valamit. Ő meg is tette, de nem foglalkozott a babonával, azonnal elárulta, hogy mit kívánt:–Békét. Békét szeretnék, nem szeretem a háborút, komorodott el egy pillanatra, majd hirtelen így szólt: 

–Képzeljék, 2024 szeptemberében lesz 100 léve, hogy az édesapám elvitt beíratni engem az első elemibe, de csak akkor mondom el, mi a hosszú élet titka, ha valaki megkérdezi, kezdett beszélni az ünnepi asztalnál Nagy Ilona, és Fűrész György polgármester azonnal feltette a kért kérdést. 

–A hosszú élet titka az, hogy egyenesen és tisztán éljünk! A cserkész egyenes lelkű és feltétlenül igazat mond. Tudom, szigorú vagyok, de a cserkész 10 törvény fontos, de tudom a mózesi 10 törtvényt is, még ha néha sok is volt a kettőt egyszerre megtartani egy életen át. A 105 év alatt legszívesebben a cserkész időszakra emlékszem vissza. Amikor én születtem, még csak egy kis falu volt Gyömrő és cserkész voltam, méghozzá a 213-as leánycsapat volt a mienk, és 1948-ig igazán éltünk, táborokban voltunk, például Székelyhídon, Isaszegen, Zsámbékon, és a legutolsó táborban már volt olyan társunk, aki a kisbabájával érkezett. A szintén táborozó fehérvári cserkészcsapat vezetője, aki egyben a szervezőtestület tagja is volt, egy katolikus pap volt és most is az Fehérváron. Ők eljöttek hozzánk és vele beszélgettünk. Olyan jó volt vele beszélgetni. Már nem emlékszem a beszéd témájára, csak arra, hogy sima volt és kedves. Ez volt talán életem legkellemesebb élménye. 

A trianoni döntés előtt két évvel született így emlékszik vissza azokra az időkre: 

–Tudják, hogy születhettem meg és 1918-ban? Édesapám a háborúban, pontosabban az olaszországi fronton volt és azt nem tudom pontosan, hogy 17 végén-e vagy 18 elején, de valamikor egy nagy robbanás lehetett az olasz fronton, és apuka megsérült, harcképtelen lett. Mivel katonának már nem volt alkalmas, hazaérkezett 1917-18 fordulóján, én megszülettem 1918 novemberében, mint két fiú utáni kislány. A Gödöllői dombság utolsó vonulatán laktunk. A dombon nagyon sokat síeltünk és a pályánk a Mátyás király utcára futott ki, ahol ment a vonat. És ott integettünk apukának mikor ment a bukaresti gyorssal. Apuka szigorú ember volt, de igazságos, én úgy éreztem legalábbis, mert én sosem kaptam ki, a fiúk meg mindig, lehet néha miattam is. Egyszer anyuka megbízta a testvéreimet, hogy vigyázzanak rám. A szemben lévő telek akkor még üres volt és mindig ott fociztak. Akkor is így volt ez, és engem a telek szélén hagytak egy babakocsiban és úgy mentek rúgni a labdát. Aztán akkor lett nagy baj, amikor anyuka rám talált, méghozzá úgy, hogy azt a csokit nyaltam, amit termeltem. Persze erre nem emlékszem, csak mesélték–nevetett és nevettette meg a társaságot is Ilonka néni.

Az elemi iskolát 1924 őszén kezdte és bár tanulmányai megszakadtak, később újra nekiveselkedett a tanulásnak. 

–Katolikus polgári iskolába jártam Gyömrőn és a negyedikbe talán csak 16-an jártak és azok között volt egy zsidó, egy evangélikus, egy Erdélyből érkezett unitárius, két református és a többi katolikus. A különbség közöttünk annyi volt, hogy a katolikusok tandíja 6 forint és 40 fillér volt, és mi, más vallásúak 8 pengő fizettünk, de csak 1930-ig. Apuka halála után féltandíjas lettem, de mivel anyuka nem tudta fizetni, így a bizonyítványom bár már kiállították, nem kaptam meg. Amikor vége lett a háborúnak, megváltozott a világ, és lehetett továbbtanulni, és akkor én beiratkoztam a Madách Imre Gimnáziumba, közel a Keleti Pályaudvarhoz és leérettségiztem, majd azonnal elhelyezkedtem Mátészalkára.  

A testvéreiről szóló történetekből kifogyhatatlan volt. 

–Anyuka négy gyereket szült, mind a négy ép egészséges és ebből két fiút háború előtt és két leányt háború után. A második lány két hónapos korában azért halt meg, hitem, véleményem, megértésem szerint, mert a nagy rendcsináló úgy rendelte, hogy anyuka egyedül fog maradni és így nem tud négy gyereket felnevelni, igaz tudom, nekem szoktak furcsa elméleteim lenni. De mindenre emlékszem, a siratásra, a fehér koporsóra, mindenre. Persze most ünnep van és ilyenkor nem szokás ilyenekről beszélni, de ez természetes, mert elhull a virág, eliramlik az élet, kezdett bele új versbe Ilonka néni, majd hirtelen megint eszébe jutott valami. 

– Az 1910-ben született idősebb bátyám készítette el a 18. kerületben, a háborúban tönkrement református templom teljes berendezését, a padokat, az Úr asztalát. Ő a Pestszentimrei Presbitérium tagja volt, nagyon békés, egyszerű, de jó ember volt, ő volt a József. A Sándor ezzel szemben harcias volt, azt mondta: -Ha nem tetszik, kinyírjuk, likvidálni kell! De persze egy pókot sem csapott agyon, inkább elkerülte. 

A dolgos évekről is mesélt az ünnepelt, hiszen 1918-ban született és mivel csak 1975-ben ment nyugdíjba, így volt miről. 

–A Honvédelmi Minisztérium számvevőszékén volt a munkahelyem és egyszer Vépre telepítettek ki és mi ott laktunk hárman Ilonák. Az egyik volt a Dagi, aki nemcsak aranyosan, hanem arányosan is kövér volt. A másik a Kicsi és…nem is tudom ki volt a harmadik…jaaa a Hosszúkás, na, az voltam én, csak azt mindig elfelejtem– vidította fel újra a hallgatóságot Nagy Ilona, aki hozzátette, hogy mindig is nagyon szerette megnevettetni az embereket. 

Mátészalkán, az első munkahelyemen én lettem, képzeljék el, a vállalat tervező statisztikusa. Nekem kellett megtervezni az Állat és Húsforgalmi Vállalat számára, hogy mennyi marha és sertés szaporulat lesz, és hogy mennyi állat megy vágásra vagy éppen exportra? És én megcsináltam, járásokra lebontva a kimutatásokat. Fehérváron volt a Husis. Először állatforgalmi volt a neve aztán a húsipar fuzionált és akkor….gyerekek, ott micsoda cupákokat ettem…aztán 1975-ben nyugdíjba mentem, a vállalat csinált egy nagy hepajt, ahol minden húsból volt. Kenyér nélkül ettem és begörcsölt az epém. A Somogyi Ilonka kísért be engem az ügyeletre, ahol azt kérdezték, hogy tartogatom még, vagy vegyék ki? Én azt feleltem, vegyék ki, de azonnal. Öt forintért vettem meg a saját epekövemet, ami azóta is megvan, a fehérvári lakásban, az íróasztalban. Nem ér annyit, mint egy igazgyöngy, de ez van, szegény ember vízzel főz. 

Persze már 1975 is régen volt, ezért megkérdeztük, hogyan teltek utána a nyugdíjas évek? 

–Az csodálatos volt. Mindig utaztunk. Elindultunk Fehérvárról, Bécs, München, Párizs és mentünk a busszal és láttam egy olyan hidat, ami gyufaszálból készült, és azt gondoltam, azon nem lehet átmenni, de közelebb érve kiderült, egy viadukt volt és át tudtunk menni rajta. A franciákkal kicsit bajban vagyok, mert nem szeretem őket. Amikor a nyugat-európai körúton Versailles-ben jártunk, ott volt a Trianon palota. Nem haragszom rájuk, de nem szeretem őket. Én olyan soviniszta vagyok, hogy nincs még egy ilyen a Földön. Aztán volt Olaszország, Velence, Róma. A Vatikánban néztem, a carrarai márványból faragott Pietát és láttam Jézust, a halott embert. Én nem a megváltót láttam, hanem az embert, nem tehetek róla. Kérdeztem is a mi papunkat, hogy lehet abban a mérhetetlenül kemény anyagban, amilyen a márvány, egy olyan sima, de oly nagyon fájdalmas arcot látni? 

 Újabb nagy változás a történelemben így Ilonka néni életében is, a rendszerváltás, erről is kérdeztük a rendszeresen sudoku-zó hölgyet. 

–A Kádár rendszer egy olyan rendszer volt, hogy összefoglaljam, ami nagyon jó volt, rengeteg hasznos dolog volt benne, például elvégezhettem a gimnáziumot, nem jól, de ez nem a Kádár hibája, hanem az enyém, szóval sok jó dolog volt a Kádár rendszerben, de ne jöjjön vissza! Képzeljék, négy karórám volt, abból hármat már elosztottam, ahogy a babajátékaimat is. Már csak egy babaszék van meg, amit apuka faragott, egy darab fából van, négy hajlított lába van. Mindig az Ember tragédiája jut róla eszembe róla, a Falanszter ahol nem volt szabad faragni. Ha már könyv, én naplót írtam az életemről, ami később az én kis Dorkám regényének egyik alapja lett. Nagyon nehéz volt ez a 105 év, de élni kell, ha nem is mindig jó– mondta elérzékenyülve az ünnepelt, aki megnyugtatta a hallgatóságát, hogy az nem jelent semmit, hogy könnyes a szeme az embernek, mert az örömtől is lehet. 

–Olyan szerencsés vagyok, hogy megértem ezt a kort, hogy videótelefonon keresztül tudok beszélgetni a családtagjaimmal, pedig vannak, akik Finnországba költöztek. Köszönöm, hogy vagyunk és hogy élünk, ki tudja, hogy még meddig, érzékenyült el, majd nevetve hozzátette: 

–Nem tehetünk róla, mi ilyen tréfás siratók is tudunk lenni. De nem hagyom magam, nem hagyom, nem hagyom– ismételgette a 105. születésnapját ünneplő Nagy Ilona, akit még a tortát készítő cukrászda dolgozói is mindig megköszöntenek, függetlenül attól, hogy száz nefelejcs vagy egy napraforgó fedi a tortát. 

Búcsúzóul annyit mondott az ünneplő társaságnak a trianoni döntés előtt két évvel született Nagy Ilona, akit csak kissé fárasztott a sok esemény és beszéd: 

–Erőt egészséget, vidámságot, bölcsességet és bizakodást kívánok a jövőre. Én, amikor csak tehetem, a Vértest nézem az ablakból, és várom annak színeváltozását, tudom, hogy ez katolikus értelmezésű, de én akkor is azt várom, ahogy sárgul a levél vagy pirosodik, ahogy „Peregnek a fákról az őszi levelek,/Kit erre, kit arra kergetnek a szelek, Istenem, ez annyira szép, és annyira jó.