Egy kedves történet

Talán mesének is beillene, hiszen az élet sokszor olyan dolgokat tesz valódivá, amiket soha nem gondoltunk volna. Az események szereplői Tigris és Buksi, két németjuhász keverék kutya és egy rózsaszín bőrű, teltkarcsú kismalac, aki Tomi névre hallgatott. Úgy emlékszem, anyukámtól származik a Tomi név, az okát már nem tudom. Vidáman és nagy-nagy barátságban éldegéltek a falusi ház udvarán. Szabadlelkű és szabadszellemű személyiség volt mind a három, nem tűrték a „rabláncot”, Tomi pedig az ól bezártságát. Csak éjszakára vette használatba alvás céljából. Szerettük mind a hármukat, vidámmá tették a napjainkat.

Egy reggelen arra ébredtünk, hogy gyanús „csönd” honol az udvaron. Csak a tyúkok károgását a libák gágogását hallottuk, mélyebb hangok azonban nem keveredtek a kelő napot köszöntő kórusba. Se kutyaugatás, se malacröfögés nem színesítette a megszokott dallamot. Rögtön tudtuk, itt valami nincs rendben, a létszámellenőrzés három fő hiányzását állapította meg. A ház minden lakója tűvé tette az udvar és a kertek minden zegét-zúgát, hátha előkerül a három mihaszna. Hiába volt minden, nyomukat se leltük. Eltelt egy nap, két nap, híre hamva sem volt a csavargóknak. Apukám szokása volt, hogy minden nap betért a helyi kocsmába egy-egy féldecire, fröccsre, sörre, napszaktól függően. Nagyon fontos tevékenysége volt ez a férfiaknak akkoriban (talán még most is), mert minden lényeges és lényegtelen hírt arról, ami a faluban vagy az országban történt, innen tudtak beszerezni. Nem lehetett a véletlen műve, hogy először ebben az „intézményben” hallhattunk koborlóinkról. Két fröccs között „eszmét” cseréltek az asztaltársaság tagjai, amik között szerepelt a mi csavargóink ügye is. Csodák csodájára az egyik ivócimbora látta őket a határban, amint a malac önfeledten lakmározik egy lucernásban, a két kutya ül a parcella szélén és várja, amíg Tomi jóllakik. No, erre a hírre apukám a keresésükre indult. Befogta a lovakat és nyakába vette a határt. Ez volt az eltűnés harmadik napja.

Nyári szünetben reggeltől estig minden időmet a szabadban töltöttem. Érdekes helyen építkeztek a nagyszüleim, az utca csúfneve az volt, hogy Béka sor. A ház végében hatalmas, több méter magas löszfal sárgállott, amit akácfák, akáccsihatagok gyökerei markoltak, hogy le ne dőljön a sok föld. A szomszédék felé fokozatosan alacsonyodott a part, ott vágtunk a löszbe lépcsőket, ami felvezetett a felsőkertbe, és a szántóföldekre. Nagyon szép volt innen a kilátás a Bakony vadregényes erdeire, hegyeire. Valamit épp ügyködtem az udvaron, amikor a felső kertből, mint egy bősz támadó, lerontott a mi kóbormalacunk, egyenesen a kiskonyhába, ahol a vizespad alatt tanyázott mindig a moslékos vödre. Hatalmas lafatyolásba kezdett. Csak úgy fröcsögött széjjel a szájából az ennivaló. Anyu hamar elvette előle a vödröt, tudta, hogy három napos éhezés után veszélyes így zabálni. Egyébként próbáltuk illemre tanítani, nulla eredménnyel, emiatt a konyhában semmi keresnivalója amúgy sem volt. (Intelligenciája abban merült ki, hogy hallgatott a nevére.) Hangos visítozással, sértődött röfögéssel fejezte ki nemtetszését a történtek miatt. Nagyon örültünk, hogy épségben hazaért ez a gazdaszomorító röfi. A malac már megjött, de hol lehet a két kutya? Azoknak is itt kell lennie valahol! Elindultam a kertfeljáró felé, hát mit látok?! Ott lapul, kushad a két eb a földbe vájt lépcsők aljában, mint akik tisztában vannak azzal, hogy rossz fát tettek a tűzre. Valószínű, tőlük eredt a kaland ötlete. Ebből is látszik, hogy mennyivel több esze van egy kutyának, mint egy fiatal disznónak. Úgy meghatódtam a bűnbánatuktól, odamentem és megölelgettem őket. Először azt hitték, büntetést kapnak, de nem szaladtak el. Amikor rájöttek, hogy nem haragszom, olyan örömtáncba kezdtek, amit nem lehet leírni, látni kellett volna. Először rám ugráltak, köröket futottak az udvaron, aztán megint rám szabadult egyszerre mind a kettő. Alig tudtam a lábamon megállni. Nem emlékszem, hogy életemben valaha is láttam volna ilyen fergeteges boldogságot, amit Tigris és Buksi akkor érzett és kifejezett. Nekik nem az ennivaló volt a fontos, hanem a megbocsátás, a szeretet. Nem tudom, minden kutya, minden malac olyan-e, mint amilyenek a mieink voltak. Talán nevelés kérdése is, főleg ami a kutyákat illeti. Nagy szerencse, hogy vándorlásuk során vadásszal nem találkoztak, mert akkor örökre elbúcsúzhattunk volna egymástól. Mire apukám a lovakkal hazaért, minden a régi kerékvágásba ment. A kutyák őrizték a házat, a malaccal játszottak, vidámak és felszabadultak voltak. Vajon tanultak-e valamit csavargásuk során? Biztosan. A kutya tanulékony jószág.

Szerző: Szolga Ferencné