Így jutott el a kórháztól az otthon szülésig a csákvári Páble Diána

A nőknél a szülés örök téma. Olyan történet, amit egész életünkben mesélünk – mint egykor a férfiak a katonaság alatti élményeiket –, és sok szempontból meghatározó. Ezt mondja a csákvári Páble Diána is, aki három gyermeknek adott életet, de csak a harmadik szülése volt olyan, amilyennek mindegyiknek lennie kellett volna. A mozgalomnak nem szervezője, „csak” követője és támogatója, viszont úgy gondolja, ha sikerül változásokat elérni, ha a kismamák megismerhetik a lehetőségeiket, akkor nem kell kiszolgáltatottan, rossz élményeket szerezve szülniük. Arról mesélt, ő hogyan jutott el az otthon szülésig. 

Traumatikus első 

– Szüléseim során jöttem rá, mennyi információt és lehetőséget – mondjuk így – titkolnak el a várandós anyák elől. A két fiam születésekor átéltek után jutottam el attól az elgondolástól, hogy én csak fogadott orvossal és szülésznővel, kórházban szülök, addig, hogy a kislányomat már otthon szültem meg. Régen egyébként én is elítéltem volna azt, aki otthon akar szülni. 

Az első gyermekem születése traumatikus élmény volt, pedig jól felkészült, kedves szakemberek álltak mellettem. Ám lehet úgyis traumát szerezni, hogy valakivel csoda aranyosak. Nem kell persze borzalmas dolgokra gondolni! Tudom, az orvosnak és a szülésznőnek követni kell a kórházi protokollt, ám azt nem veszi figyelembe, hogy nem vagyunk egyformák. És ha valami nem a papírforma szerint alakul, akkor még frusztrálják is vele a kismamát. Ha valaki például nem szül meg a kórház által számolt 40. héten, az anyukát naponta stresszelik olyan kérdésekkel, mint „még mindig semmi?” A legtöbb kórházban ilyenkor beindítják a szülést és oxitocint adnak – minek amúgy mellékhatásai is lehetnek – hogy gyorsítsák a folyamatot. Mire megszületik a baba, az embernek jártányi ereje sincs, örülni sem tud igazán és akár napokig letargiában hever. Én is így jártam. Legtöbben persze azt gondoljuk, ez így normális, ezzel jár a szülés. Pedig nem! 

Jól sikerült második 

A rossz élmények után egy jó időre elment a kedvem a következő szüléstől is. Aztán mégis jött a második fiam. 37 hetes terhes voltam, amikor azt javasolta az orvosom, indítsuk be a szülést, mert elég nagy már a baba. Minden, az első terhességnél átélt rossz élmény és érzés elementáris erővel szakadt rám. Biztos voltam benne, én nem akarom azt még egyszer végigcsinálni! De nem mertem az orvosnak ellentmondani – megjegyzem, a velem egyetértő szülésznő sem, akinek az orvos a felettese –, féltem, hogy esetleg később nem bánik velem rendesen emiatt. Őrlődtem, mit tegyek. A férjem kerített egy másik nőgyógyászt, aki megnézte a leleteimet és azt mondta, nem kell még ezt a babát világra hozni. Ez az orvos világosított fel arról, hogy kismamaként vannak jogaim is: a 41. hétig – ha csak nem áll elő vészhelyzet – visszautasíthatok bármit, így a szülés beindítását is. 

A szülés végül a 40. hét előtt, de magától indult be. Egy egész napot vajúdtam otthon. Ekkor jöttem rá, mennyire fantasztikusan működik a testünk, csak figyelni kell a jelzéseire. Ötperces fájásokkal mentem be a kórházba, ahol a fájások lelassultak. Nem engedtem, hogy burkot repesszenek, ami fordulópontnak bizonyult: onnantól mindenre engedélyt kértek tőlem. Ettől úgy éreztem, van ráhatásom a szülésem lefolyására. Végül megint kaptam oxitocint, viszont megúsztam a gátmetszést. Igaz, a méhlepényt nem hagyták megszülni, azt szó szerint kitépték belőlem. Nem volt kellemes! Mindezek ellenére ez a szülés sokkal jobb élmény volt és az is bebizonyosodott számomra, hogy ha engednek a saját ritmusomban szülni és nem „rondítanak” bele a folyamatba kisebb beavatkozásokkal, a szülés akár jó is lehet. 

Csodálatos harmadik 

Elhatároztam, ha lesz még gyermekem, annak nem kórházban adok életet! Beszélgetni kezdtem a nagymamámmal, aki elsőre otthon, másodjára már kórházban szült. Ő is megerősített abban, hogy a két szülés között hatalmas a különbség. 2011 óta egyébként jogszabályi lehetőség otthon szülni, csak ezt nem reklámozzák. Én viszont elkezdtem tudatosan készülni rá. Életem legszebb, legbensőségesebb élménye volt a lányom születése, aki végre a saját ritmusában jöhetett a világra. Senki nem avatkozott be a folyamatba, nem siettetett. Minden rólam szólt. A fájdalom közel sem volt akkora, mint a két fiamnál, szülés után pedig úgy éreztem, tele vagyok energiával. Akár még tíz babát meg tudtam volna azonnal szülni. 

Nem az otthon szülést akarom propagálni, hiszen mindenkinek más jelenti a biztonságot és mások az igényei. Sőt, ugyanannál az embernél szülésenként is változhat. Azt szeretném, hogy az információ eljusson mindenkihez, hogy a várandós kismamák legyenek tisztában a jogaikkal és a lehetőségeikkel, és ne csak azt az egyfajta megközelítést ismerjék, ami évtizedek óta a köztudatban van. Vallom, hogy mindenkinek lehet olyan szülése, amilyet szeretne magának!