Minden gondját otthagyta az El Caminon

Renáta nem egy tervezgetős típus: két héttel az indulás előtt határozta el, zarándoknak áll, nekirugaszkodik a 800 km-es francia útnak.

- Ami azt illeti fogalmam sincs, hogyan éltem túl az első túrámat. Egy huszonöt literes, tizenkét kilós zsákkal mentem el, ami kisebb, mégis sokkal nehezebb annál, mint amit ajánlanak és még így sem fért bele minden szükséges felszerelés. Ráadásul nulla edzettséggel, az íróasztaltól felállva álltam neki gyalogolni úgy, hogy a családomon kívül körülbelül még három embernek mondtam "viszlátot " - mondja el Reni, aki rögtön azt is hozzáteszi: mindezek ellenére, vagy talán mindezekkel együtt a Francia út volt élete egyik legklasszabb egy hónapja.

Reni bevallja, az első útra még fényképezőgépet sem vitt, így csak a második túrájáról vannak képei. Ez épp Colombres  után készült

- Egy nagyon jó, nemzetközi társaság gyűlt össze este a szállásokon. Olykor közös főzéseket rendeztünk, máskor elmentünk felfedezni magunknak a környéket. Egyedül mentem, de szinte sosem voltam magányos és a legfontosabb: Valóban ott tudtam hagyni a gondjaimat az El Caminon - magyarázza Reni, aki a magával hozott El Caminos dobozának rejtett kincseit is megmutatja - az indulásnál kapott kagylót, mely egyben az út szimbóluma is, a térképét, és a rengeteg, különböző pecsétet tartalmazó útlevelét, amiket a szálláshelyeken gyűjtött be -, miközben arról mesél, miért érezte úgy: el kell mennie.

- A 2006-os esztendő érdekes volt. Akkor értek be az elmúlt évek problémái, egyszerűen rosszul éreztem magam. Abban az időszakban kezdte el szószerint rám tukmálni édesanyám Paulo Coelho könyvét, a Zarándoklatot. Emlékszem, elolvastam egyszer majd mégegyszer és utána az volt az első dolgom, hogy megnéztem az interneten, létezik-e ez az út egyáltalán. Szinte ujjongtam amikor kiderült, hogy igen - nevet Reni az emléken, és hozzáteszi, az El Camino nem csak lelki töltetet adott neki, de a vallás, a hit irányába is elmozdította. Ezután a második, úgynevezett északi útra terelődik a szó: - Két évvel később már felkészültebben, megfontoltabban vágtam neki a túrának, bár az Északi út így is kifogott rajtam. Sátorral kellett mennem mert jóval kevesebb szálláshely állt rendelkezésre az útvonalon, és a jelzések sem voltak épp folytonosak, úgyhogy könnyen el lehetett tévedni. Ráadásul elképesztően változékony volt az időjárás. Kész csoda, hogy hazaértem - gondol vissza főhősünk a történtekre, aki bevallja - bár férjhez ment, anyuka lett - azóta is visszavágyik a szíve az El Caminora.

Mint mondja, biztos benne, hogy évtizedek múlva, újra neki indul.