A Hónap orvos, ápolója - Díszpolgár a doktor, néptáncos az ápoló

Meleg szívet - a gyereksebészek szegedi mestere, Altorjay István professzor válaszolt egyszer  így,  amikor megkérdezték tőle: mit kíván  a kollégáinak. A történetet a   Szent György kórház gyermeksebészeti osztályát vezető főorvos, Kerkuska László emlegeti fel, aki maga is igen melegszívű ember, ez azonnal kiderül, amint az éppen befejezett  reggeli vizit után beszélgetni kezdünk a szobájában. Mit is mondjon, néz rám kérdőn, maga helyett sokkal inkább olvasna kedves kollégáiról - jegyzi meg, és sorolja  egykori főnökeit, tanítómestereit, az idősebb és fiatalabb  pályatársakat, akik mind-mind megérdemelnék a figyelmet, mert nem csak, hogy kiváló szakemberek, de emberek  is - húzza alá  hangsúlyosan  a szót Kerkuska doktor.  
Azt meséli a márciusban  hónap orvosának választott főorvos, először nem is igen értette, ugyan mihez gratulálnak neki egyre-másra sms-ben, hiszen se névnapja, se születésnapja nincsen mostanában. Nem szereti a valóságshow-kat, meg a nyomkodós, szavazós műsorokat, de azt a játékot, amit  az újság elindított, mégis   jónak tartja, különösen most, amikor amúgy is kicsit orvosellenes  hangulat van  az országban.
- Nem is az számít ebben  igazán, hogy ki lesz az első,  a második vagy a huszadik a sorban, de tudja azzal, hogy jelölnek, szavaznak az emberek, gondolnak az egészségügyben dolgozókra - és ez nagyon fontos! Akire gondolnak, azt szeretik is, és  én ezt a szeretetet most megköszönöm mindenkinek, mert ez az elismerés  nemcsak nekem szól, hanem mindenkinek, aki velem együtt dolgozik  az osztályon.

Hogy miért is lett éppen orvos, arról azt mondja Kerkuska László, hogy a sok fertőző betegség lehet az oka, amelyeken kilenc éves koráig átesett. Jó falusi doktorok kezelték és mindig meggyógyították, talán ez is befolyásolta a későbbi pályaválasztást. A fehérvári József Attila Gimnáziumba járt:  szép időszak volt az, emlékszik, nagyszerű tanárok tanították,  sokat kapott tőlük  és nem csupán tudást. Orvosként Budapesten végzett, s valahogy úgy alakult, a manuális szakmánál kötött ki, sebész lett belőle.  Kabai főorvos volt az első főnöke, aki azt tanította, a gyerek nem kis felnőtt, s  aki olyan szépen operálta a gyerekeket, aztán Sántha Ernő tanár úr, aki ragyogó sebész és akitől szintén  sokat tanult. Rövid ideig a Heim Pálban is dolgozott, azután tette le - már harmadik képesítésként - a gyermeksebész szakvizsgát.
- Amíg élek, dolgozni szeretnék - jegyzi meg  mosolyogva, és ezen nincs is  mit tovább  magyarázni. A főorvos szereti a munkáját, s mint kiderül, a munkahelyét is. A Szent György napra készül, mondja, Kányádi Sándor egy sora köré igyekszik majd szőni az ünnepre szánt  mondandóját is:  "vannak vidékek legbelül" - neki az egyik ilyen vidék a Szent György kórház, ahol már több mint negyven esztendeje  dolgozik. A másik meg  a szülőfalu, Pázmánd. Tizennégy éves koráig élt ott, azóta máshová is tartozik, de a legnagyobb öröm volt számára, amikor ott visszapolgárosították, díszpolgárrá választották  az oklevél ott lóg a főorvosi szoba falán. A szülőföldből lehet erőt meríteni - mondja, no és persze  a családból. A gyerekek, az unokák meg főleg nagy boldogságot jelentenek - mondja. A pihenés perceit ők színesítik, ha pedig Kerkuska főorvos kikapcsolódni vágyik,  akkor biztosan könyvet vesz a kezébe.

- Így teljesüljön  minden kívánsága - gondolom magamban, amikor  Kőszeginé Havas Erika meséli, mi jutott eszébe a hír hallatán, hogy márciusban  ő lett a hónap ápolója.
- Kora reggel jött az első gratuláló sms, és én azt gondoltam: milyen jó is lenne, ha az orvosok között Kerkuska főorvos nyerne, hiszen ő is pázmándi - mosolyog Erika, aki tényleg nagyon büszke a címre, hiszen azoktól kapta, akikért nap mint nap dolgozik. Nincs is annál jobb, mint amikor az ember azt csinálja, amit szeret - és Erika szereti a hivatását, ez sugárzik róla. Szerencsés ember, mondja, mert az élet mindig jó helyre sodorta. Amikor 1987-ben végzett az egészségügyi szakközépiskolában, egy évet a Szent György kórház   csecsemőosztályán dolgozott, csupa jó emberrel, akik figyeltek rá  - és nem csak szakmai szempontból. Persze sokat tanult is tőlük, ott lett gyermek szakápoló, s csak azért nem ott van ma  a munkahelye, mert a lányai születése után nem tudott már három műszakot vállalni. Egy évig fogászati asszisztensként dolgozott, de aztán újra visszakanyarodott a gyerekekhez: 1994-ben egy kolléganője éppen elmenni készült a körzetből, amikor véletlenül összefutottak egy buszmegállóban. Ő ajánlotta, próbálja meg, jelentkezzen az állásra, hátha... Azóta is itt dolgozik, a Pázmándot, Kápolnásnyéket és Pettendet magába foglaló körzetben a doktornővel és két védőnő kolléganőjével együtt.

Erikát szinte mindenki ismeri a településeken. A gyönyörű bútoraikat készítő asztalos férje ezen gyakorta csodálkozik, mire Erika csak annyit mond: dehát gyerekük van, miért ne ismerném őket? Az elmúlt  évek alatt  sokan felnőttek lettek a kicsik közül, mostanában aztán már ők jönnek, s hozzák kisfiukat, lányukat a rendelőbe. Hál' Istennek sok a gyerek a  faluban - említi az ápolónő, és mosolyog, ahogy meséli: a kezdetben félős, hangosan ordító csemetével is mindig sikerül megtalálni a hangot, később aztán ők lesznek  a legjobb haverok.
A lázas, köhögő gyerekek mellett persze sokszor a szülőkkel is foglalkoznak a rendelőben: bármennyire sokan is vannak a váróban, ha valakin azt látják, gondja, baja van, meghallgatják. Gyakran  ez is elég, hogy kicsit könnyebb legyen  tovább hordozni  a terheket - summázza Erika, hogy  a gyógyításon kívül mi fontos  dolguk is van még a rendelési időben.

A kedves, mosolygós asszony szerdánként - akármilyen fáradt is legyen -, táncolni indul. Oszlopos tag ugyanis a tizenkét esztendeje alakult helyi néptáncsoportban. Hétvégente pedig - ha Erika nem ügyel, mert azt is kell,  Velencén, az egészségügyi központban -,  együtt tölti a család az időt. Mindkét lánya kézilabdázik ugyanis a helyi csapatban, ha teheti, őket mindig elkíséri férjével a meccsekre, ahol persze bőszen szurkol, ha épp nem a  jegyzőkönyvet vezeti.