Rémálom a délibáb alatt

Bár már van emléknapja hazánkban a kommunizmus áldozatainak, tudjuk, sem az európai, sem a honi politika és közvélemény nem tesz egyenlőségjelet a két totalitárius rendszer, a fasizmus és a kommunizmus közé. Pedig a történelem már ítélt.

Fincza Zsuzsa

A történészek 150 millióra teszik a kommunizmus áldozatainak a számát a világ országaiban, ebből nagyjából százmillió a bizonyítható halott. (A kettős mércét tanúsítja, ha megemlítjük, hogy a holokauszt áldozatainak számát 6 millióra becsülik.) Hazánk különösen megszenvedte az eszme harcosainak garázdálkodását, amely megkezdődött 1919-ben, folytatódott 1945-ben, s új erőre kapott az 1956-os megtorlásokban. Sokan a sztálini koncentrációs táborokba kerültek, mások hazai lágerekben szenvedtek ártatlanul. Közöttük volt a ma Fehérváron élő Kégli Katalin, akit családjával együtt gyermekként hurcoltak el a hortobágyi internáló-munkatáborokba.

- Miért?

- Nem tudom. A mai napig nem kaptam rá választ. A szigorúan bizalmas levéltári anyagokból lehet rá következtetni: belekerültünk a középosztály, az egykori értelmiség likvidálásának hullámába.

- Mikor kezdődött a pokol?

- Várpalotán, 1952. június 2-án, éjszaka jöttek értünk. Előtte semmi különös jele nem volt annak, hogy valami készülődik. Aztán éjjel fél egykor megjelentek az ávósok, körülfogták édesapámat, feltartott kézzel falhoz állították, és azt mondták, hogy fél órán belül indulnunk kell.

- Mit tudtak magukkal vinni?

- Amennyit fél óra alatt össze lehet pakolni. Édesapám meg se tudott mozdulni, hiszen a fal mellett állt, édesanyám a két és féléves húgomat öltöztette, így a hatéves öcsémmel kapkodtuk azt, amit tudtunk.

- Mi volt az édesapja foglalkozása?

- Jegyzőként dolgozott már a háború előtt is. A háború után tulajdonképpen neki kellett Kádártán megszervezni a közigazgatást. Őt már korábban el akarták távolítani, azért helyezték ki Kádártára. Egyébként veszélyes hely volt Várpalota, a felfutóban lévő bányászváros, ahol még rabokkal is dolgoztattak. A kulákok, a középosztály tagjai, olyanok, akiknek szükség volt a lakására, könnyen eltűnhettek.

- Hová vitték önöket aztán azzal teherautóval?

- Először Csór és Nádasdladány közé, egy holtvágányhoz, ott tettek minket marhavagonba együtt a többi családdal. Fogalmunk sem volt róla, hogy hová kerülünk. Elindult velünk a szerelvény kelet felé, és ez különösen nagyon rossz érzés volt a bizonytalanságban, aztán azt vettük észre, hogy már elhagytuk Hatvant. Végül Hortobágy állomásánál tettek ki minket a vonatból. Akkor már nagyon sokan voltunk, több vagont is hozzácsatoltak a szerelvényhez. De azt eddig nem mondtam el, hogy még a várpalotai ÁVH-székháznál kiszedték a férfiakat közülünk. Nem is nagyon jöttek azok vissza, talán csak egy páran, szerencsére az édesapám is közöttük volt a kántortanítóval együtt. Édesapámat nagyon megverték, s úgy dobták fel a vagonba. Véres volt az arca, a teste, a kézfején látni lehetett a csizmasarok nyomát.

- Milyen volt az utazás?

- Ordítottak, gorombáskodtak, nem engedtek inni sem. Pedig ott voltunk a vagonban mi gyerekek is sokan.

- Milyen körülmények közé kerültek a Hortobágyon?

- A birkaóltól kezve a juhok hodályáig mindenféle állatoknak való szállásokra, vagy olyan helyekre, ahol gépeket tartottak. Utólag már tudom, hogy az állami gazdaságnak lehettek az épületei. Üvöltöző rendőrök vártak bennünket. Gyalog mentünk, mindenki vitte a kis motyóját, amit nem tudott felrakni a szekérre.

- Mivel teltek ezután a napjaik? Mit dolgoztak a hortobágyi lágerekben, amelyekre, azt hiszem, a kényszermunkatábor elnevezés a legpontosabb.

- Arattunk, nádat vágtunk, mindenféle mezőgazdasági fizikai munkát végeztünk látástól vakulásig, amit csak el lehet képzelni. Disznók és tehenek is voltak, sokan akkor láttak olyat először. És persze építettük a szocializmust, mi csináltuk a rizsföldeket a Hortobágyon. Az egykori katonatisztek, akik értettek a lovakhoz, azok többnyire kocsit hajtottak. Véletlenül szegény édesapámat is közéjük rakták kocsisnak, így ráadásul még a lovak is megtiporták, nem csak az ávósok. Tudja, mondjuk a magunkét már vagy húsz éve, de az emberek még csak elképzelni sem tudják, mi volt ott. Azt hiszik, túlzás, amit hallanak. Egyszerűen kizavartak bennünket hajnalban, sorakozó volt, és embervásárt rendeztek. És sokan meghaltak, akiket hajtottak, és nem bírták. Főleg az öregek voltak bajban, olyanok, akik már végigélték a két világháborút. Soha nem felejtem el, hogy a patkányok megrágták a holtakat, mert csak reggel vettük észre a halálukat. Aztán többségükben jeltelen sírokba kerültek a környék temetőiben, mindig a kerítés mellé, a sírkert sarkába. Mintha sosem léteztek volna.

Kitaszítottak voltak

A Hortobágyra kitelepítendők listájára bárki felkerülhetett, elégnek bizonyult ahhoz a gazdag porta, a szép városi lakás, vagy egy személyes ellenség. A cél elsősorban a paraszti és a városi középosztály likvidálása, illetve a társadalom megfélemlítése volt. A családok elhurcolása 1950 és 1953 között több hullámban történt, az ÁVH söpredékei előzetes értesítés nélkül, az éjszaka közepén, csőre töltött fegyverrel törtek rá az emberekre. Marhavagonokban a Hortobágy tizenkét táborába hurcolták őket. A lágerek összlétszáma az 1953-as szabadon bocsátások kezdetén 7282 fő volt, ezt azonban ki kell egészíteni az évek során ott elhunytakkal. A történészek ezért tízezerre teszik a hortobágyi deportáltak létszámát. A szabadulás azonban csak egy másfajta megpróbáltatás kezdetét jelenthette.