Sátor, bunker, sötétség - Riport Afganisztánból

A Baptista Szeretetszolgálat  a Magyar Honvédséggel és  más honi  civil szervezetekkel együtt  aktív munkát  vállal azért, hogy Afganisztán egyszer kitörhessen  a megújuló háborúk pusztító körforgásából. A szerepvállalás részeként  mentőápolók oktatnak egészségügyiseket  a legszükségesebb tudnivalókra: egy ilyen küldetésen voltam útitársa két kiváló szakembernek. Azonban láttam azt is: egyáltalán nem biztos, hogy a segítség eléri a célját, nem biztos, hogy a NATO-csapatok 2014-re tervezett kivonulását követően az afgánok saját maguk képesek a rend fenntartására. Tény, hogy a helyzet egyre bizonytalanabb, az utakra  nyugati ember csak kockázattal vállalkozhat, s nem szűnnek a merényletek sem.

A kabuli repülőtér előtt két amerikai katona  ácsorog hanyagul, de azért gépkarabélyokat szorítva  egy  páncélozott terepjáró mellett. Nem messze tőlük egy feketébe öltözött, elkendőzött arcú férfi, valamelyik jól fizető biztonsági cég fegyverese figyeli az érkezőket.  Akik között  a hazatérő  afgánok mellett jól felismerhetőek a szabadságos katonák, vagy a segélyszervezetek önkéntesei. Előbbiek hiába vannak civil ruhában, a felnyírt haj, a tetoválás, a militaris  hátizsák  éppen annyira jellegzetessé teszi  megjelenésüket, mintha egyenruhában lennének.  Látok néhány fiatalt:   missziós munkára jöhetnek,  gondtalanul csevegnek,  mintha piknikre érkeznének. Nézem vidám ábrázatukat, és megjegyzem magamnak: ezek tényleg azt hiszik, hogy megváltják itt a világot.
Pedig ezt a világot nemhogy megváltani, túlélni sem könnyű mostanság. Mi hárman Kabulból  Pul-i-Khumriba tartunk, amihez keresztül kell vágnunk a hírhedt Salang-hágón. Vagy elrepülünk egy helyi járattal Mazari-Sarifig, s onnan tesszük meg az utat gépkocsival. Egy a lényeg: a helyi segítőknek nem kell tudniuk pontosan, mikor és hova érkezünk, csak annyit kell az orrukra kötni, amennyit feltétlenül muszáj. És ez nem bizalmatlanság kérdése, egyszerűen kötelező önvédelem. Ha egy fizetett afganisztáni alkalmazott családját megfenyegetik, nyilván kiadja az érkező (és elrabolható) nyugatit, és ezen nem is lehet csodálkozni. Tehát amikor piros Rescue 24 feliratú egyenkabátunkban kimasírozunk a repülőtér várójából, s beülünk a ránk váró Toyotába, sofőrünk csak akkor tudja meg, hogy hét-nyolc órás út vár rá  Észak-Baglán tartomány fővárosáig.  Nyel egyet és a pedálra  lép, mi pedig bízhatunk a szerencsés megérkezésben.

Kabul után egy ideig sík a vidék, a szegénység életképeit csak az elmúlt háborúkból ott maradt roncstemetők tarkítják némiképp. Aztán egy óra múlva elérjük a Hindukust, majd egy másik óra után a Salang-hágót, közepén egy hosszú és sötét alagúttal. A szovjet invázió idején a közeli  Pandzsír-völgy mellett itt voltak a  legsúlyosabb harcok, mert a hágón át húzódott a szovjetek fő utánpótlási vonala Kabulig.  A mudzsahedek hegyi rejtekhelyeikről eredményesen tudták támadni a szovjet konvojokat. A falvak lerombolása és a sorozatos orosz offenzívák elnéptelenítették a vidéket, a lakosság a magas hegyek között, barlangokban keresett menedéket, vagy messzire menekült.
Sok embert mostanában sem látni errefelé.  De katonai konvojt igen, csak a haditechnika és  a felségjelzés más.

Hiába igyekszünk,  sötétedés előtt nem érjük el a  bázist,  a magyar PRT  állomáshelyét,  ahol kis csoportunk szállást kapott. Pedig a sötéttől félni kell. Nem tudni ugyanis, hogy a fegyveres, aki a kocsit megállítja, melyik oldalon áll. Pontosabban melyik oldalon áll  éppen. Hírlik, hogy aki délelőtt a Karzai-kormány rendőre, este már tálib  gerilla, vagy egyszerűen  útonálló. Az sem jelent semmit, ha zöld rendőrautót látni, mert nemrégiben több ilyen kocsit elraboltak egy fegyveres összetűzés során Pul-i-Khumriban.
 Különösen  a pastu  területek veszélyesek. Sofőrünket korábban megállították, s ugyan életben maradt, de a kocsijától megszabadították. Ilyen és hasonlóan kellemes emlékű  történetek  felidézése mellett figyeljük, ahogy a fényszórók   csíkját elnyeli a sötétség a helyenként alig járható úton. Végül háromszor állítanak meg, egy csapat az útleveleinket is elszedi, de  tovább inti járművünket. Az, hogy megkönnyebbülten érjük el a bázist, csak  tapintatos  megidézése a valóságnak.
 Szigorú ellenőrzés következik a kapuban, majd rövid eligazítás során tudatják velünk, hogy a környéken egyre nagyobb a bizonytalanság. Egy sátorban kapunk ágyakat magunk alá, majd megmutatják, hol  a bunker,  ahová riadó esetén futni kell.   Nem ez az első ilyen utam, ezért láthatatlan érzékelőim azonnal jelzik a kimondatlan, kitapinthatatlan feszültséget. (Folytatjuk)