2009.12.24. 05:50
Együtt adtunk esélyt - a kis Koppány harcol, élni akar!
FMH - "Hiszem, hogy Koppány, a kis harcos egyszer járni, beszélni és szeretni fog tudni!" - mondta könnyeit rejtve Csordásné Szántó Szilvia, az édesanya. Akinek gyermeke ma már mindannyiunk védence, akit óvunk, féltünk, akiért izgulunk, s akinek közel másfél millió forint adományt ajánlottak fel olvasóink a Hírlap akciójához csatlakozva. Esélyt adva az angyali Koppánynak!
Az életben talán a legnagyobb tragédia az, amikor egy szülő tehetetlenül nézi gyermeke szenvedését. Csordás Lászlóék élete egyik pillanatról a másikra vált reményvesztetté 2008 nyarán, amikor egészségesnek várt gyermekük olyan súlyos betegségekkel érkezett a világra, hogy orvosai az első pillanatban lemondtak róla. Szívüket azonban megkeményítették, s harcoltak a végkimerülésig. Koppány pedig érezve az erőt, a szeretetet, nem adta fel a küzdelmet, s bebizonyította, olykor az orvosok is tévedhetnek.
- Magam sem tudtam, mert Laci csak nemrégiben árulta el, a szülés után azt javasolták, hagyjuk a kórházban magára Koppányt. De ez fel sem merülhetett bennünk. Laci az első pillanattól szerelmes a fiába, s ezt a gyermek érzi. Sokszor a kórházban is döbbenten figyelték, hogy amint megérkezett, Koppány megszelídült, elmúlt a fájdalom, s csak kacagott. Ezek a boldog percek a számunkra, akkor is, ha éppen kórházban vagyunk - mesélte Szilvia, az édesanya, aki alig egy hónapja még éjszakánként is éberen őrizte kisfiát, akin életmentő motoros szívműtétet hajtottak végre. Az az anya, aki látta, amint kisfia felriadt éjszakánként a gépek sípolásának zajára, s a fertőtlenítő szagára. Az anya, aki órákat töltött a kórház sivár folyosóján rettegve, él-e még gyermeke.
Kevés esélyt adtak az orvosok, ám annál több reményt, biztatást kapott környezetétől, s olvasóinktól a család. Történetük mindannyiunkat megérintett, s már-már Koppány életünk része, közös gyermekünk lett. Együtt izgultunk a kicsiért a szívműtét napján, szorítottunk az ötórás operáció ideje alatt. A biztató szavak, a hit, a megszámlálhatatlanul áradó jókívánság és szeretet erőt adott a szülők számára is. Koppány, a kis harcos belopta magát a szívünkbe, s mi nem engedtük el. Nagymamák, anyukák, kimért hangú, mégis szívükben mosolygó apukák jöttek, segítettek. A nyugdíjasok összeültek, s gyűjtögetni kezdtek. Az aranyhajú angyalka, Koppány pedig mindeközben az életéért, s értünk is harcolt. Azért, hogy megmutassa: él és élni akar. S azért, hogy ne szülessen több beteg gyermek.
Egyszer egy gyakorló édesanya azt mondta, a gyerekek mindent megéreznek. Koppánynál jobb állapotban lévő babák is feladták már a harcot, mert egyedül voltak, megérezték, hogy szüleik elkeseredésükben elengedték őket. Nem hittek a gyermekben, lélekben lemondtak róla.
- Amikor Koppány megszületett, tudtam, nagy a baj, de piciny, égszínkék szemével rám nézett, nekem pedig kicsordult a könnyem. Ő az én fiam, s én nem engedem el, mert tudom, lesz belőle ember - mondta Szilvia, visszaemlékezve a csöppség érkezésére. Keménysége, s az édesapa, László kitartása mindannyiunk elé példát állított. Sokunkban fogalmazódott meg, esélyt kell adni Koppánynak. Hiszen a gyermek a szívműtét után gyorsabban fejlődik, képességei fejleszthetők, s egyszer egy teljesebb életet élhet.
