Aki kibabrált a vörös ördögökkel - 30 évvel ezelőtt a Vidi büntetőkkel búcsúztatta az MU-t az UEFA-Kupából

Harminc évvel ezelőtt a Videoton SC végiggázolt Európán, az UEFA-Kupa döntőjébe jutott, ami a mai magyar futball helyzetét figyelve, szinte hihetetlen bravúr. A negyeddöntőben az angliai 0-1 után hazai pályán harcolta ki a továbbjutást a Vidi a Manchester United ellen.

– Baráti társaságban, a szurkolók körében, a régi ismerősök között is beszédtéma még a Manchester ellen lőtt gólom. – mondja Wittmann Géza, a Videoton SC egykori játékosa, aki a fehérvári visszavágón betalált Bailey kapujába. – Ilyenkor felmegy a pulzus, életem legszebb emléke a futballal kapcsolatban. Ugyanúgy készültünk, mint korábban, de az belénk lett sulykolva, hogy az idegenbeli jó eredménynek számító 0-1 után itthon meg kell próbálnunk gólt szerezni. El kellett kerülnünk, hogy gólt kapjunk, és a hosszabbításra, a tizenegyesekre pályáztunk. 90 százalékban így volt megtervezve a forgatókönyv, de kellett a szerencse is ahhoz, hogy ez így is alakuljon. Tudtuk, hogy nagyon nehéz lesz gólt rúgnunk, és azt is tudtuk, ha kapunk egyet, akkor az a kiesést jelentette volna.

– Némileg változtatni kellett a csapaton, hiszen voltak sérültek és sárga lapos eltiltottak is, így a Paris SG elleni mérkőzések után ismét pályára léphetett az UEFA-Kupában. Hogyan várta a Manchestert?

– 1975 óta United-szurkoló vagyok, így örültem, hogy megkaptuk őket ellenfélül, és végigfutott bennem, hogy akkor itt a vége és kiesünk. Ott voltam az Old Traffordon is, dupla élmény volt számomra, hogy azok ellen játszhattam, akiket bálványoztam. Ráadásul, hogy én rúgtam a gólt. Ez hab volt a tortán.

Wittmann Géza (b) a visszavágó 19. percében szabadrúgásból talált a Manchester kapujába. FOTÓ: FMH-archív

– Igaz a legenda, hogy a találkozó előtt arról faggatták, hogy melyik csapatnak szurkol majd?

– Igen, de természetesen a Vidit mondtam. De azóta sem változott semmi, most is a Manchesternek szurkolok.

– Hogyan esett a gól?

– Előre megbeszéltük ezt is. Tisztáztuk, ha a tizenhatos közelében kapunk szabadrúgást, akkor azt a Szabó Józsi rúgja, ha távolabbról, akkor az az enyém. Így is álltunk össze, Józsi nekifutott, átlépte, én ellőttem, megpattant a labda, és valahogy eljutott a hálóba... Én csak rohantam, rohantam, és ahogy általában lenni szokott, engem is Horváth Gabi rántott le, pedig futottam, ahogy csak tudtam, hogy minél később érjenek utol. Mindenki kiabált, örült, fantasztikus érzés volt.

– Nem szokhattak hozzá korábban az ehhez hasonló párharcokhoz. Lehet, hogy a United volt talán az egyik legkeményebb ellenfél?

– Addig mindenképpen. Kovács Ferenc és Hartyáni Gábor mindig megnézték a soros ellenfelet, és Feri bácsi egyetlen egy csapat ellen mondta azt, hogy nem biztos, hogy van esélyünk, ez pedig a Partizan Belgrád volt, a többi csapatnál nem emlékszem ilyenre. Őket egy ötössel elintéztük. Egyébként az európai futballban elfoglalt helyünk alapján nekünk mindenki nehéz ellenfélnek számított, még a Dukla Praha is. A Manchester is nagyon jó csapat volt, gyakorlatilag „egykapuztak" ellenünk. Nem sokszor voltunk az ellenfél térfelén. Ordító helyzetük nem volt sok, de egy-két nagy akadt, így ott akár két-három góllal is kikaphattunk volna. Azonban a két mérkőzés alapján megérdemelt volt a továbbjutásunk.

– Lehetett érezni valami feszültséget az angolokon?

– Volt a United-ban egy Jesper Olsen nevű játékos, aki kreatív futballistaként, képes volt váratlan dolgokat csinálni az ellenfél tizenhatosánál, vagy azon belül. A fehérvári mérkőzésen azonban ő csere volt, és amikor beállt, akkor volt egy-két meleg helyzet. Nagy szerencse, hogy nem játszott az elejétől. Idegesek lettek a vége felé, mi pedig nagyon fel voltunk pörögve, hogy ne kapjunk gólt.

– Az elsődleges célt teljesítette a csapat, nem kapott gólt a rendes játékidőben és a hosszabbításban sem, jöhetett a tizenegyes-párbaj. Nem remegtek meg a lábak?

– Ez már egy olyan eredmény volt, hogy lélektanilag mi kerültünk előnybe. A tizenegyest nagyon be szerettem volna lőni, mert ha nem így teszek, felesleges volt a gólom. Már a héten kijelöltük, hogy ki lövi a büntetőket. Jó lövőink voltak, ráadásul fejben is nagyon ott voltunk. Az addigi legnagyobb nevű csapat ellen játszhattunk, vesztenivalónk nem volt, így sokkal nyugodtabbak voltunk.

Wittmann Géza. Fotó: Koppán Viktor

– Az ötös sorozat után, döntetlen állásnál, amikor Gömöri Ottó büntetője mellé szállt, mit éreztek a kezdőkörben?

– Nem voltam ideges. Megölelgettük az Ottót, nem keseregtünk, jó barátok, jó közösség voltunk.

– Mit adott önnek a sorozat?

– A gól miatt ismertséget, rengeteg szeretetet. Egy hetven körüli debreceni bácsi valahogy bejött az öltözőbe, és mindenkinek kezet akart csókolni, mert ilyen futball-élményben még nem volt része. Persze , nem engedtük.

– A Videoton után Zalaegerszegen játszott az NB I-ben, majd dolgozott a Parmalat FC pályaedzőjeként, valamint a megye I-es Polgárdi és Gárdony vezetőedzőjeként. Most azonban futball nélkül él.

– Hiányzik is, nem kapok felkérést, de szívesen foglalkoznék kisgyerekekkel. Civilben takarítással foglalkozik a cégem, emellett az Olajfa református óvodában vagyok karbantartó, ahol 17 nagyon kedves hölggyel vagyok együtt.