Rónai László doktor pályafutásáról, irodalomról, fohászról és az élet rendjéről

Egy igazán idilli életképpel kezdtük a beszélgetésünket: hol a boldogság mostanában, kérdezhették régen. Naná, hogy a szép, nagy szobában, ahol a kályhában tűz égett, pattogtak, reccsentek a hasábra vágott fák. A falakon polcok, roskadásig megrakva könyvekkel. A kisfiú, Lacika a fellépőn állva böngészte a kiadványokat, miközben a csodás, varázsos könyvtárszoba elbűvölte.

– Emiatt lettem orvos! Ha arról kérdeznek, miért választottam ezt a pályát, olyanokat kellene mondani, hogy hú, mennyire szerettem volna gyógyítani, beteg embereken segíteni. Ez is igaz lehetne, de gyermekoromban egy távoli rokonunk ideg- és elmeorvos volt, csodálatos könyvtárral. Bemehettem oda, tudták, a könyveket nem bántom. Pedig még olvasni nem is tudtam, de a képek lenyűgöztek. Azt gondoltam akkor, ha ahhoz, hogy ilyen könyvtáram legyen, orvosnak kell lenni, akkor orvos leszek! Amikor már olvasni tudtam, az első elolvasott műnek az volt a címe, hogy a Rengő háj, és szörnyű könyv volt. Egy dagadt pasasról szólt, amivel nem is volt semmi gond, de voltak benne régi, klasszikus német mesék, ahol a szabó levágta a gyerek ujjait büntetésből, és vércseppek csorogtak le a könyv oldalain. Ezt a részt gyorsan átlapoztam, a meséknek eme oldalait átléptem. Horror volt ez, és nem bírtam látni sem.

Akkor miért lett sebész? Hiszen ott vágni kell, vér csurran, amit látni sem bírt…

– Soha nem akartam sebész lenni! Ideggyógyász akartam lenni, az is lettem, de első főnököm, Mezei Béla – akinek nagyon sokat köszönhetek – annak idején azt mondta, többre vagyok annál hivatott, mint amit a kórházban csináltam. Elküldött a fővárosba, az Amerikai útra, az Országos Idegsebészeti Intézetbe, ideggyógyászati röntgent tanulni. Akkor még ilyen szakma nem volt, de azt mondta, rövidesen lesz. Még 1972-ben mutatták be az első CT-t, ő ott volt Barcelonában, az ideggyógyászati kongresszuson, és közölte velem, nagy változások előtt állunk, és ehhez értő szakemberek kellenek, nyomás hát Budapestre. Jó volt az Amerikai úton, három évig hetente egy napot töltöttem ott, amikor főállást ajánlottak. Óriási dolog volt ez, hiszen nagyon sokan szerettek volna oda bejutni, örömmel mentem hát. Amikor visszajöttem Fehérvárra, még az utolsó nap is nyaggatott a prof, hogy maradjak. Közölte: Mindig vannak nálunk vendégorvosok, akiket, amikor már nem szakmai, hanem intézeti dolgokról beszélünk, kiküldünk. Te bármikor jössz, mindig végig köztünk maradhatsz.

Ideges típus?

– Mindig izgulós típus voltam, már az iskolában is, sőt ma, a műtétek előtt is izgulok, hogy minden rendben legyen.

Sőt, még fohászkodni is szokott. Ilyen tudással, gyakorlattal miért és mihez fohászkodik?

– Tudok dolgokat, de mindent nem lehet tudni, aki ezt mondja, az szamárságot beszél. Tizenhét évesen jártam először Olaszországban, Padovában, ahol Szent Antal van eltemetve. Sokszor hallottam: vannak, akik hozzá fohászkodnak, és ha a kérés teljesült, valamennyit fizetni kell Szent Antal szegényeinek. Ifjúként azt kértem, hogy elsőre vegyenek fel az orvosi egyetemre és sikerrel elvégezzem azt. Elsőre felvettek, elvégeztem, azóta is hozzá fohászkodom segítségért, és mondom, ha ez sikerül 20, ha az, akkor 50 eurót adok. Mikor Padovában járok, mondom is neki, bocs, de részletfizetési kedvezményt kérek…

Szakmailag Fehérváron is szépen haladt előre. A megtett lépések természetesek voltak?

– Ezzel igazán sohasem foglalkoztam. Persze ez az út nem volt csupa móka, kacagás, de azért volt jó, hogy volt osztály, és én vezethettem, mert így néhány kolléga nem fölöttem beszélt rólunk, hanem velem, szemtől, szembe. Ami a becsvágyat illeti, saját magaméval nem törődők, de a két gyerekemre annál büszkébb vagyok, hiszen az egyik fiam osztályvezető főorvos, a másik éppen nemrég mondta, hogy beadta a papírokat, és szeretné megszerezni az MTA doktora címet. Ha ez megvan, bármikor professzor lehet.

Az orvos hivatásának velejárója, hogyha nem tudott segíteni valakin, az meghalhat. Nagyon lélekromboló ez?

– Szerencsére több örömre van okom, mert ha valaki a munkám miatt meggyógyul, vagy jobban van, az jó, hiszen ezért teszem a dolgomat. Már az egyetemen megtanultuk, hogy az orvos nem halhat meg minden betegével. Két eset van, amikor kiemelten rossz a betegem halála: ha egyidős velem, vagy ha gyermek. Utóbbi nagyon megrázó.

Vannak legendák, miszerint a „milyen gyógyszert szedjek” kérdésre, azt válaszolja, hogy igyon meg egy pálinkát, vagy egy pohár minőségi bort. Ezek tényleg csak legendák?

– Nem. Ha valaki felsorol 20 féle gyógyszert, és egyik sem hat, akkor szoktam javallani, hogy ebben az esetben igyon egy kis pálinkát.

Van valami, amit szeretett volna elérni, megszerezni, de nem sikerült?

– Ilyen nincs. Az embernek mindig vannak céljai, mert anélkül nehéz létezni, mindig kell, hogy valami inspiráljon. Van olyan dolog, ami foglalkoztat, ami nem titok, hiszen amit két embernél több tud, az már nem titok… Az én „titkom”? Harmincegy évvel fiatalabb feleségem van, a gyermekeim, mint mondtam már révbe értek, így szeretném Anett jövőjét még elrendezni. Mivel ennyivel idősebb vagyok nála, így a világ természetes folyásából adódik,

hogy én hamarabb eltávozom a világból, és nagyon fontos a számomra, hogy amikor ez bekövetkezik, olyan helyzetben legyen, hogy teljes életet tudjon utána is élni.

Kóbor János, Rónai László, és még néhány embert mondhatok, akiket 40, vagy 50 plusz fölött talált meg a nagy szerelem… Milyen érzés volt ez?

– Akármit mondok, aligha lehet jól kijönni a válasszal. Ez nem az a szerelem, mint ami 20 vagy 40 éves korban van. Tudjuk, a 20 évesek szerelme egy hormonális folyamat, 18 hónapig tart – persze nemcsak a 20 éveseké, hanem mindenkié –, aztán szevasztok, vége. De, akik ügyesen megoldják a 18 hónap utáni helyzetet, azok életfogytig társak tudnak maradni. Ám ha nem marad a lángoló hónapok után kölcsönös szeretet, megbecsülés, akkor nem ér az egész semmit. Ez esetünkben eleve így kezdődött, a szeretettel és a megbecsüléssel, sőt már mielőtt ezek kialakultak bennünk, együtt dolgoztunk egy ideje. És már 16 éve együtt élünk, ezek az érzések nemhogy csökkennének, de inkább erősödnek.

Gondolom, maradtak még célok és vele érzelmek is, ugye?

– Na, ami a szép öregséget illeti, nemrég halt meg egy barátom, és a búcsúztató beszédemben őt idéztem: a halál nem egy pillanat, hanem egy folyamat, ami a szellemi leépüléssel kezdődik és a fizikai pusztulással teljesül be. A 95 éves keresztanyám szokta mondani, mutass valamit, csak egy dolgot, ami szép az öregségben! Én sem tapasztalok ilyet. A betegeim kérdezik, hogy mit kell öregként csinálni? Hát mozogni, mert az élő mozog! Mondták, hogy írjak, néhány novellám megjelent, ha majd több időm lesz, lehet, hogy tényleg többet írok. Ha az idősebb embernek van ideje, akkor utazzon, de ez megint 22-es csapdája, mert ahhoz több pénz kell, ami újra csak munkára sarkall. Az egyik barátomnak Csókakőn van háza, a hívó szavára mondogatom, amíg tudok inkább Olaszországba megyek, ha már majd nem tudok, akkor kisétálok Csókakőre…