Napi egy kilogramm halat is elfogyaszthatnak a népes csapatban vadászó kormoránok

Az idei enyhe tél kedvezett a népiesen kárókatonáknak nevezett madaraknak, miután néhány napig borította csak jég a tavakat, természetes akadály nélkül garázdálkodhattak, csaphattak le az elvermelt halakra. Ráadásul a szokottnál korábban érkeztek meg az északi országokból a várhatóan márciusig nálunk vendégeskedő madarak, több ezerrel bővítve a hazai kormoránállományt. A Duna viszonylag magas vízállása s a kárókatonák pihenőhelyeinek környékén folyamatosan cirkáló, a halrablókat riasztólövésekkel zavaró őrök miatt az idei télen a halastavakat választották fő vadászterületüknek a mindig éhes madarak, és százával tanyáznak egy-egy tó környékén.

Az egyik legnagyobb hazai tógazdaságban, a rétimajori Aranyponty Zrt.-ben február közepéig mintegy 3-4 millió forint kárt okozott a halállományban a fekete sereg, annak ellenére, hogy Halországban több mint ötmillió forintot költöttek lőszerre és a kormoránriasztással foglalkozó őrök fizetésére – mondta el a gazdaság vezérigazgatója. Lévai Ferenc szerint a haltermeléssel, ivadékneveléssel foglalkozók fontos érdeke a kormoránok elleni védekezés. Az egy nap alatt 70 dekagramm – egy kilogramm hal bekebelezésére képes ragadozók ugyanis nemcsak az elfogyasztott zsákmánnyal okoznak tetemes kárt, hanem azzal is, hogy míg megtalálják a számukra megfelelő ebédrevalót, éles csőrükkel több pikkelyest is megsebeznek, megtépnek.

Méghozzá nem is akármilyeneket. A kárókatona ugyanis nagyon válogatós. Akármilyen falatra nincs gusztusa, csak a hengeres testű és saját maga által frissen kifogott nemes halra – süllőre, csukára, harcsára – éhes, a döglött vagy beteg uszonyosokra rá sem néz. Hihetetlenül jó vadász. A zsákmányt meglátva búvárként csapódik a vízbe, s akár ötven méterről is képes azt a felszínre vinni. A táplálékszerzésben magányosan is felülmúlhatatlan, de a halásztechnikája igazán csapatban félelmetes. A közös halfogásra ötven-száz kormorán is összeverődik, hadrendben támad, s a felvert halakat egy-egy öbölbe szorítva kegyetlen pusztítást végez köztük, s megsebzett, elpusztult halak tucatjait hagyja hátra. De komoly kárt okoz a hal­állományban azzal is, hogy zsákmányt keresve felzavarja a vizet, zaklatja, kikergeti vermelőhelyükről a téli pihenésre visszavonult halakat.

Lévai Ferenc szerint – aki a Magyar Akvakultúra és Halászati Szakmaközi Szervezet szóvivője is – a tógazdaságok évek óta folyamatos küzdelmet folytatnak a „fekete sereg” ellen. Hangos riasztással próbálják őket távol tartani a tavak környékéről, s a szabályok betartása mellett kilövéssel igyekeznek csökkenteni a számukat. Az utóbbihoz már kaphatnak lőszertámogatást is az agrárkormányzattól. Az ellenük való védekezés egyébként nem könnyű, mivel a kormoránok hihetetlenül ravaszak és éles szeműek. 300-500 méterről is észreveszik a „puskás embereket”, s riasztva egymást pillanatokon belül lőtávolon kívülre hussannak. Vastag, erős tollazatuk van, amely szinte páncélként védi őket, ezért az elejtésükhöz nagyon pontosan meg kell találni a sebezhető pontjaikat.

Bár a kilövésnek és a riasztásnak is van hatása, hatékonyabb védekezés az lenne, ha a halgazdálkodóknak sikerülne elérniük, hogy az észak-európai országokban – Dániában, Hollandiában, Svédországban, Lengyelországban – és persze itthon is lehetővé váljon a túlszaporodott kormoránállományok költésének korlátozása, azaz a költő- és fészkelőhelyek populációjának gyérítése – állítja a halgazdaság vezetője. A nemzetközi összefogás azért is indokolt, mert a kormorán nemcsak nálunk okoz problémát, gondot jelent azokban az európai országokban is, ahol nagy számban fészkel.

Túlszaporodására jellemző, hogy míg az 1970-es évekre a kihalás szélére sodródva mindössze 50 ezer pár költött a kontinensen, sikerült olyan hatásosan megvédeni, hogy mostanra a fészkelő párok száma az 1,8 millióhoz közelít. S ha nem sikerül megoldást találni a gyérítésére, a sekély tengerek, tavak és élővizek legnagyobb rablójaként nagyon jelentős károkat okoz majd a halállományban.