Székesfehérvár egykori katonái, akik messze földön haltak a hazáért

A hegy oldalában állomásozó katonákat éjjel rohanták le, álmukban, orvul. Puskalövések nélkül végeztek velük, lassan – egyes elbeszélések szerint a saját szuronyaikkal. A gyergyószentmiklósiak közt a legutóbbi időkig akadt olyan, aki még emlékezett az egykori halálsikolyokra, amelyek éjszaka a faluig hallatszottak. Az akkor 16 éves Bajkó Imrének egy életre visszatérő álma maradt: a hegyek sikoltanak.

Három-négy napig hallatszott még az üvöltésük, hogy pajtás, segíts!

A tőrbe csalt és lemészárolt fiatalok a Hindenburg gyalogezred utódjának, a Magyar Királyi 3. Szent István Gyalogezred utánpótlás századának katonái voltak, akiket feltöltésként küldtek a frontra – hiszen a teljes ezred hadszíntérre vezénylése már 1941-ben megtörtént. 1944-ben az 1921 és 1923 között születetteket sorozták, így az áldozatok zöme a húszas évei elején járó tapasztalatlan újonc volt.

A székely történetmesélők szerint a fehérvári katonák egy szép őszi nap késő délutánján érkeztek Gyergyóba, ahol a helybeliek leventékre is emlékeztek, de tudni vélték azt is, hogy kerékpár volt a katonáknál. Valószínűleg a Békás-szorosba indulhattak erősítésnek, Gyergyón csak lepihentek. A szájhagyomány egymástól eltérő módon örökítette meg a végzetes nap eseményeit. Bajna György, székelyföldi magyar író, újságíró évekig kutatta a történteket, s amikortól már lehetett, írásaiban megemlékezett a fehérvári halottakról.

„A katonák érkezésük után bementek a Pál István-féle vendéglőbe, s ott ittak valamit. Később átvonultak a Gac-hegy oldalára, s ott feküdtek le pihenni. Két felszegi ember töltötte nekik a pálinkát, így aztán nemsokára az őrök is elaludtak. (Mint minden székely település, Gyergyószentmiklós is három területi egységre osztható: felszegre, középszegre és alsószegre.) Hogy kik itatták a katonákat, azt nem lehet biztosan tudni. A helybéliek ismerik őket, de mivel semmi sem bizonyítható, nevet nem mondanak. Való­színű, hogy az a két felszegi ember árulta el a magyarokat, s vezette rá a szovjet előőrsként érkező, minden bizonnyal ukrán–román vegyes csapatot a székesfehérváriakra.

Sokakat a saját szuronyukkal szegeztek a földhöz oly módon, hogy ne haljanak meg azonnal. Három-négy napig hallatszott még az üvöltésük, hogy pajtás, segíts, pajtás, ne hagyd! – de ha valaki megpróbált feléjük közeledni, fegyvertűz fogadta. Ráadásul férfiak akkor már nem voltak Gyergyón, csak öregek és gyerekek. Amikor már mindenki meghalt, az érkező szovjetek kirendelték a helyieket, akikkel a már bomlásnak indult holttesteket eltemettették.”

Bajna György írásaiban többször is utal rá, hogy bár többen orosz partizánoknak mondják a támadókat, azok szerinte inkább ukránok vagy besszarábiai románok lehettek, mivel beszédükből a helybeliek valamennyit megértettek.