Miniszteri Elismerő Oklevélben részesült Fehérné Csepregi Vera főnővér-helyettes

A „zúzdában” vár minket Fehérné Csepregi Vera, a Fejér Megyei Szent György Egyetemi Oktató Kórház urológiájának főnővér-helyettese. Csak így hívják azt a részleget, ahol a kövek szétzúzásával foglalkoznak a szakemberek.

– Ott leszek, ahol a „lövéseket” lehet hallani – mondja a telefonba a Miniszteri Elismerő Oklevél tulajdonosa. És valóban, ritmikus kattogás jelzi az irányt, majd egy hatalmas gép látványa fogad bennünket, amely segíti megszabadítani a beteget a kellemetlen kövektől. Vera egészen pontosan 1981. augusztus 3-a óta dolgozik a megyei kórház urológiáján. Napra pontosan emlékezik a dátumra, számára ugyanis gyermekkori álom valósult meg azzal, hogy ide kerülhetett.

Már kislányként nővér szeretett volna lenni

– Általános iskolás voltam Sárbogárdon, amikor nagyapám betegsége miatt bekerült az urológiára. Rendszeresen látogattam, s nagyon tetszett, ahogy az akkori nővérek ápolták a betegeket. Mondtam is az édesanyámnak, hogy én bizony itt szeretnék majd dolgozni, nővér szeretnék lenni. Aztán eljött a pályaválasztás ideje, ám az akkori osztályfőnököm azt mondta, engem úgysem fognak felvenni, be se jelöljem a nővérképzőt – emlékezik vissza az álmokra és az azok elé gördülő akadályokra Vera.

De van olyan – szerencsére –, hogy annyira erős, mély vágy születik valakiben, amit nem lehet kikerülni. Így történhetett hát meg, hogy Verából nem pék lett, hanem nővér, noha a könnyebb út a kenyérsütés lehetett volna az ő életében.

– Az egészségügyi szakiskolában nagyon jó közösségbe kerültem, akár diákokról, akár tanárokról legyen szó. Sokat jártunk a kórházba gyakorlatra, így felmérhettem, milyen is itt az élet. Amikor végeztem az iskolában, azonnal megkerestem az urológián a főnővért, és szerencsére sikerült is oda kerülnöm – így történt, ezért is él hát olyan élénken Verában az a bizonyos dátum.

– Kiss Klárának nagyon sokat köszönhetek, mindenre megtanított, ő még most is itt dolgozik az urológián – teszi hozzá Vera, aki „huszonéve” főnővér-helyettes az osztályon. A Miniszteri Elismerő Oklevélre pedig nem számított:

Három napig rózsaszín felhőkön ültem, amikor megtudtam, hogy ilyen elismerést kapok. Érzem, hogy nagyon sokat dolgozom, de sajnos az is tény, hogy a családom rovására.

- A mostani férjem igyekszik tolerálni a munkámat, ami nem könnyű feladat, ugyanis a munkám a hobbim is egyben. Munkaidő végeztével nem mindig indulok el, előfordul, hogy a három óra helyett hatkor megyek haza – meséli a főnővér-helyettes, kicsit elfelhősödő szemmel. Ezt az érzést minden nő ismeri, akinek fontos a család és a munka is.

– Azt hiszem, sokat nélkülöztek engem otthon. Most, hogy a lányom már családot alapított, szokta mondogatni, milyen dolgokról maradtam le – mondja és inkább témát váltunk. Vagyis visszatérünk a munkahelyi miliőbe: elkezd mesélni a munkájáról – azokról a betegekről, akik megfordulnak az urológián, arról, hogy szinte napi kapcsolatban áll velük, s ha kell, telefonon is felhívhatják őt kéréseikkel, kérdéseikkel. Azokról a kellemetlen helyzetekről, amiket ezek a betegek átélnek és a kedves szavakról, amiket a nővérek kapnak a gondoskodásért. Ezekért érdemes minden nap bejönni, mondja.