Aki Pesovárral járta a vidéket – Gelencsér Ferenc emlékérmet kapott

Gelencsér Ferenc az évtizedek hosszú sora alatt a múzeumban együtt dolgozhatott mások mellett Fitz Jenővel, Petres Évával, Kralovánszky Alánnal vagy éppen elkísérhette gyűjtőútjaira Pesovár Ferencet.

– Vele kezdettől fogva nagyon jó barátságot ápoltunk. Talán azért is, mert engem jobban érdekelt a néprajz, mint a középkori régészet. Sokkal látványosabbnak éreztem, és persze, izgalmasak voltak a mezőföldi utazások is – emlékezett vissza a fotós.

Pesovár gyűjtőútjain jellemző feladata volt Gelencsérnek a néprajzi tárgyak fotózása a tarisznyáktól kezdve a különböző szerszámokon át a viseletekig. Fotózott zenei adatközlőket éneklés közben, s a táncukat megmutató öregeket is.

– A néprajzi gyűjtőutakhoz a hagyományok őrzése, fotózása is hozzátartozott. Minden évben húshagyó kedden mentünk Mohára, a tikverőzésre. Akkoriban, a hatvanas években még nem volt olyan nagy parádé, mint most. A bohócok még tudták, hogy miről szól a népszokás – jelentette ki a fotós.

Ugyanakkor az ásatások hangulata is inspirálta Gelencsér Ferencet, aki úgy gondolja, minden dolog izgalmas, ha az embert érdekli.

– Vártuk, hogy no, ma mi kerül elő. Volt, hogy a nadrágszíjamat fogták hátul, úgy hajoltam előre, a gödör felé az ásatások közben.

A múzeumi fotós úgy fogalmazott, hogy meg kellett tanulnia a régészek szemével látni, a régészek fejével gondolkodni: – Egy idő után már tudtam, hogy mi következik, nem is kellett szólni a régésznek, hogy mit fotózzak – mesélte.

Gelencsér vallja, egy múzeumi fotósnak meg kell ismernie a többi munkatárs feladatait is. Nemcsak a régészekét, de a néprajzosokét, a művészettörténészekét is. – Kicsit mindegyik múzeumi szakmából ragadt is rám – mondta.

1974-ben a gorsiumi kövekről készül felvételeiből állított össze kiállítást. Mint egy állhatatos vadász az erdő rengetegébe elbújtatott lesben, úgy figyelte hosszú napok, hosszú óráin keresztül a kövekre eső fényeket, a kövek részleteit kicsit mindig másképpen megmutató napsugarak játékát.

– Hajnaltól kezdve hason fekve néztem a köveket, egy cetlire jegyezgettem föl közben a részleteket, az időpillanatokat – elevenítette föl a fotósmunka láthatatlan momentumait. – Kíváncsi voltam, hogy napfelkeltekor hogyan találkozik a napfény a kövekkel. Úgy fényképezni valamit, hogy csak megállok előtte, s lefotózom, arra bárki képes volna – ecsetelte.

– Nem kell mindent lefényképezni, csak amiről az ember úgy hiszi, hogy hozzá tud adni valami pluszt – tette még hozzá.

Gelencsér Ferenc visszatérő szófordulata, önmeghatározása szerint: fényíró, vagyis fotografikus.

– A műtermi tárgyfotóknál is nagyon sokat játszottam a fényekkel, hogy minden kiderüljön arról, hogy mi van a régészeti tárgyon. A fény hatására sok minden kiderül. Fotóztam a Szégyenlős Vénuszt – ez egy bronzszobor –, csináltam róla portrét, a képekről derült ki, hogy ennek a szobornak háromféle mosolya van – mesélte egyik képsorozatáról Gelencsér Ferenc.